Joe Klein

This is a good, solid book, but I didn't get a whole lot more out of it than I did from the film, which I saw first. That's no fault of the book, of course, but a really good novel is impossible to turn into a good movie because there's too much going on in the pages (a really good short story can be almost as good on film, though). With Primary Colours there's nothing happening in the prose or the characters beyond the superficial, and while the dialogue is fantastic, the best of it made it to the film.… (más)

"A választók voltaképpen lusták, nem akarnak erőfeszítést tenni annak érdekében, hogy megértsék, miről beszélünk. Az érvelés nagy fokú fegyelmet, összpontosítás igényel; a benyomáskeltés ennél sokkal egyszerűbb. Az érvelés eltaszítja, sérti, döntéshelyzet elé állítja a közönséget; a benyomás ezzel szemben betakarja, magával ragadja, s teszi ezt anélkül, hogy intellektuális követelményeket támasztana."
(William Gavin, a Fehér Ház egyik beszédírójának Nixonnak írt feljegyzéséből, 1968)

Amíg még volt Könyvhét, mindig meglátogattam a Napvilág Kiadó standját, ahol 500 meg 1000 forintért felettébb érdekes köteteket tudtam magamévá tenni. Ott leltem ezt a könyvet is, és rá is csaptam, gondoltam, hátha segítségével rájövök, hogy jutott el az USA Lincolntól Donald Trumpig, ami azért valljuk be, van olyan minőségi zuhanás, mint Spielberg Cápa c. remekétől a Sharknado 6-ig* csúszni. Klein alapvetése, hogy a az amerikai politika végzetesen kilúgozódott, teljesen elveszítette emberi oldalát, ami főképp annak köszönhető, hogy a mindenkori elnökök és elnökjelöltek a politikai tanácsadók és marketingstratégák karmai közé kerültek. Addig volt olyan, hogy "program", a jelöltek képviseltek valamiféle ügyeket, képesek voltak meglepni választóikat valami eredetivel - ám valahol a '60-as években elkezdték az okosok úgy vélni, hogy mindez csak luxus, hisz az átlagos választó nem különösebben kíváncsi a programokra**. Ő személyt választ, következésképpen nem az érdekli, mit tesz a leendő vezér az oktatással vagy az egészségüggyel, hanem három kérdést tesz fel magának:
1.) Erős vezető lesz-e?
2.) Megbízhatok-e benne?
3.) Törődik-e a hozzám hasonlókkal?
És ha egy kampánystratéga eléri, hogy a választók többsége a fentiekre igennel válaszoljon, akkor onnantól kezdve pártfogoltja akár egy büdös szót se ejtsen arról, mire használja fel mandátumát, mindenképpen tarolni fog.

Így lett az elnökjelöltekből termék, aki körül fizetett marketingesek és szövegírók hada nyüzsög, akiknek más célja sincs, mint hogy alaposan kicsinosítsák őt. Gyurmáznak vele, patikamérlegen lemérik szavainak lehetséges hatását, közvélemény-kutatások tömegével próbálják megsaccolni, bevált-e számításuk, illetve milyen igényeknek kell még megfelelni, hogy a célcsoport méretét maximalizálhassuk. Ami ebből következik, az egy színtelen-szagtalan, mesterségesen előállított legóemberke, akiből minden őszinte megnyilvánulást kipurgáltak, és akinek valódi szándékai és képességei rejtve maradnak a választó előtt. Klein persze nem állítja, hogy a tanácsadók mind léhűtők és láblógatók, nézete szerint nagyon is fontos elemei a kampánynak, de csak addig, amíg a megfelelő jelölttel kiegészítik egymást - azzal, hogy uralmuk alá hajtották a látható politikát, beláthatatlan következményeket idéztek elő. Tulajdonképpen a polgárok legrosszabb ösztöneire támaszkodtak és azokat erősítették meg, ezzel pedig hosszú évek alatt eljuttatták odáig a választásokat, hogy már egy politikus sem mer komplex ügyekről összetett mondatokban beszélni vagy - ne adj' Isten - beismerni a hibáját. Nincsenek őszinte pillanataik, spontán megnyilvánulásaik, egyáltalán: nincs közöttük, aki embernek látszana. (Illetve ha annak látszik néha, csak azért, mert az ő marketingesei ügyesebbek.) Mindenki óvatos, köntörfalaz, biztosra megy, a választó pedig érzi ezt, és azt szűri le belőle, hogy a politikusok mind egyformák, folyton mellébeszélnek, akkor lehet hinni nekik, mikor ló legel a sírjukon. Ez pedig a demokrácia kiüresedését vonja maga után****.

Arra számítottam, Klein mélyebben elemzi majd ezt a problémát, egyfajta kemény, szikár társadalomtudományi vizsgálódást tesz le az asztalra - ebben végül is csalatkoztam. Ez a könyv sokkal anekdotikusabb, "újságíróibb" produktum, ami nagyjából Cartertől Bush második ciklusáig (uszkve 30 évig) követi a fejleményeket. Tulajdonképpen párviadalok eseménytörténete: elnökök és elnökjelöltek csatáit rögzíti, arra fókuszálva, milyen kampánystratégiákat és marketingtrükköket vetettek be a siker érdekében, és hogy ez mennyiben volt kompatibilis az adott politikus személyes kvalitásaival. Győzelmek és vereségek okaiba nyerünk betekintést, és ez nagyon jól van így. Egyfelől mert Klein megdöbbentően pártatlan, Reagan vagy Clinton remek húzásait ugyanúgy megtapsolja, Al Gore vagy McCain emberi tisztessége előtt egyformán kalapot emel. A negatív kampányokat mindkét oldalon fanyalogva nézi*****, és úgy általában: véleménye szerint a kialakult helyzetért a felelősséget közösen viselik. De a legfontosabb értéke e könyvnek alighanem az, hogy Klein közelről szemlélte a történéseket. Politikai rovatvezetőként a könyv legtöbb szereplőjét személyesen ismerte, sokukkal barátságot is ápolt, így megismerjük őket emberi oldalukról, sokszínű egyéniségként jelennek meg előttünk, akiknek megvannak a maguk gyarlóságaik és erényeik. Emberek tehát, még ha ezt a köréjük épített kampány el is leplezi. Kvázi a szemünk előtt buknak el és aratnak diadalt, az olvasó pedig olyan közelről szemlélheti mindezt, mintha a saját nappalijában rendeznék négyévente az elnökválasztásokat. Igazi - jó értelemben vett - "bennfentes-könyv", iszonyatosan sok mindent meg lehet érteni belőle az amerikai politika mozgatórugóiból. És még jól is szórakoztam rajta.

* https://www.youtube.com/watch?v=QCoYXJ701WI
** Ezt a felfedezést talán először a zseniális, de emberileg elviselhetetlen politikai machinátor, Pat Caddel installálta következetesen elnöki kampányra, mégpedig a demokrata Jimmy Carter idején, '76-ban***. Caddel egy fiatalkori tapasztalatából indult ki: zöldfülű közvélemény-kutatóként azt vette észre, hogy a legmélyebb Mélydélen, a fullrasszista Észak-Jacksonville-ben a kérdezettek között kábé ugyanolyan népszerű a demokrata Robert Kennedy és a republikánus George C. Wallace. Holott előbbi a szegregáció ellen szólalt fel, utóbbi mellette, és amúgy sem akadt egy kérdés sem, amiben egyetértettek volna. A megfejtés, hogy a szavazókat nem különösebben érdekelte a program - azt érzékelték csak, hogy Kennedy és Wallace is "tökös gyerek".
*** Carter esete amúgy iskolapéldája annak, milyen katasztrofális következménnyel jár, amikor a jelöltről olyan képet konstruálnak a kampány során, aminek ő valójában egyáltalán nem tud, nem akar megfelelni.
**** Itt kapcsolódhat be a kérdésbe Trump személye, akit egyébként Klein nyilván nem láthatott előre (a könyv 2005-ös), de tételeiből tulajdonképpen simán levezethető a megjelenése. Ugyanis a politikai kiüresedés oda vezetett, hogy a választó nyitottan fogadta az első olyan outsidert, aki nem úgy nézett ki, mint a sótlan mainstream.
***** Mondjuk a negatív kampány mestere ifjabb Bush volt (persze kampánycsapatával együtt), aki már a republikánus előválasztás idején látszólag független források igénybevételével azt terjesztette riválisáról, a háborús hős McCainről, hogy a hosszú vietnami hadifogság tönkretette mentális egészségét. Aztán az elnöki kampányban is ehhez az eszközhöz nyúlt, amikor a szintén háborús hős John Kerryről szivárogtatott ki hamis információkat annak vietnami tevékenységével kapcsolatban. Persze ezeket az információkat az érintettek cáfolni tudták, de addigra már megvolt a maguk hatása a választói hangulatra.… (más)