György Pétert és Ecot olvasgattam, amikor kezembe került ez a kis könyvecske (édesapámék padlásán bukkantam rá bedobozolva), és hogy ne égjenek ki a diódáim a fenn említett urak elképesztő okosságaitól, szemenként el is kezdtem bekapogatni. A célnak tökéletesen megfelelt. Heltai kis szösszenetei rövidek, könnyűek, helyenként ötletesek, és bár nem csapkodtam a térdemet a kacagástól tőlük, de tagadhatatlanul ott van bennük a XX. század első felének hangulata, a kávéházak, a színházak, a párizsi bohémségek világa. Bájos – nehéz lenne jobb szót találni rá. Publicisztikai teljesítmények, ennél fogva természetesen helyenként esetlegesnek, összecsapottnak tűnnek, néha látszik rajtuk, hogy az író két színdarab és kisregény között, mintegy mellékesen rázta ki őket a kisujjából, a szerkesztő ismételt sürgetésére. És hát az is feltűnő, hogy mennyire hiányoznak belőlük a kor politikai eseményeire tett utalások. (Hogy ez előny, vagy hátrány, arról megoszlik a véleményem.) Az világos belőlük, hogy Heltai Jenő nem éppen egy Karinthy Frici, de ezzel feltételezhetően az író is tisztában van, és ha már így alakult, kifejezetten jól fordítja át ezt a hátrányt erénnyé – a krokik visszatérő elemei ugyanis a „szegény Heltai” önironikus megnyilvánulásai, ezek a kesernyés mosolyú sopánkodások azon, hogy neve nem fog az irodalomban fennmaradni, de hát mit tegyünk. Nos, azért kicsit fennmaradt, Jenő. Azért vettelek ki a dobozból. ( )