Knut Hamsun neve fogalom*: ő volt a norvégok írófejedelme, Nobel-díjjal kipreparált eleven halhatatlanság, a nemzet bölcsessége és büszkesége egy személyben. Aztán hopp, egyszer csak benácult, és a német megszállás idején olyan publicisztikákkal támogatta meg Hitler ideológiai haláltáncát, hogy pár Magyar Időkös újságíró azóta is az ő bronz mellszobrával támasztja ki a polcon a könyveket, el ne dőljenek. Mert eldőlnének – az a három finoman erotikus magazin meg az egy szem Wass Albert füveskönyv ugyanis hagyományosan nem áll meg a saját lábán. Aranybánya ez egy írónak – felemelkedés és aláhullás eposzba illő története, mese arról, hogy milyen ostoba tud lenni a bölcs, ha mindig csak a távolba néz, és nem veszi észre, ami az orra előtt zajlik. Enquist ráadásul nem pusztán ezt a morális prostitúciót vizsgálja, hanem beemeli a szövegbe Hamsun feleségét és gyermekeit is, így egy kifejezetten bergmani ízű családi pokoljárást is tollhegyre tűz, ahol a mélyen meghúzódó sértettségek és dugába dőlt elvárások mérge széteszi a szeretet kötelékeit.

Filmregény – következésképpen nagyon lehet ám haladni vele. Csupa párbeszéd, a leírás csak annyi, hogy vizuális keretbe tudja helyezni az olvasó a párbeszédek résztvevőit. Szikár szöveg, olyan hatást kelt, mintha nem is könyvet, hanem egy könyv csontvázát látnánk. Akad, akit ez zavarni fog, de én szerettem, hogy a rövid jelenetek és a szereplők dialógjai tág teret hagynak nekem a regény értelmezéséhez: szerettem, hogy nekem kell húst rajzolnom a csontokra. Élénk fantáziájú olvasóknak – különösen ha odavannak a morális feladványokért – nagyon ajánlom.

* Mondjuk, ha a google-ba beírjuk, hogy „knut”, akkor az első százötven találat egy híres jegesmedvét dob fel a híres norvég helyett – legyen ez intő jel a fasizmussal pettingelő írók számára. ( )