Eriksen könyvében az a pláne, hogy hidat teremt az etnikai csoportok vizsgálata, valamint a nacionalizmuskutatás között. Az első ugye az antropológia tárgykörébe tartozik, a második viszont társadalom- ill. politikatudomány, ám ez a kötet képes a két különböző szint között rámutatni a kontinuitásra, egy teljesen új, izgalmas tudományelméleti síkot hozva létre. A szerző alapvető állítása, hogy az etnicitás nem egy adott csoport tulajdonságainak felfejtését jelenti, sőt, egyetlen csoport vizsgálata esetén nincs is értelme etnicitásról beszélni, legfeljebb kultúráról. Az etnicitás csak és kizárólag több csoport egymáshoz való viszonyában értelmezhető – mert egy közösség csak akkor tesz magáról állításokat, ha össze kell hasonlítania magát másokkal. Ezek az állítások persze kötődhetnek saját kultúrájához, de még ez sem feltétel.

Mondok egy példát. Mauritius lakosságának jelentős része (kb. 17 %) muszlim. Kivétel nélkül Indiából érkezett iszlám hitű szerződéses munkások leszármazottai, vagyis valamelyik indiai nyelvjárásban beszéltek valaha – amit többnyire elfelejtettek. Amikor azonban a ’70-es években az olajválság kapcsán az arab államok egyszeriben világpolitikai súlyt kaptak, a mauritiusi muszlimok egyszeriben felfedezték magukban az arab ősöket: az arabot jelölték meg mint az ősök nyelvét, hosszú szakállat növesztettek, fehér ruhában kezdtek járni. Sosem voltak arabok, sem genetikailag, sem kulturálisan – de arabok akartak lenni, és lőn, azok lettek. Megkonstruálták a saját vadiúj etnikai csoportjukat.

Vegyük észre, hogy ez egy üzenet volt részükről: az összes felvett külső jegy (a szakáll és az öltözködés) egy, a társadalom többi részének szóló kijelentés. Hogy ők egy büszke és (akkoriban) trendi népcsoporthoz tartoznak, és mint egy erős arab népközösség részei, olyan forrásokra is joggal pályázhatnak, amelyektől eddig el voltak zárva mind nemzetközi téren, mind saját államukban. (Mert a közösségi identitások közti kapcsolat valamilyen szinten mindig erről szól: a különböző etnikumok küzdelméről az erőforrásokért.) Nyilván volt közös pont a választott identitás és addigi önképük között, mégpedig az iszlám vallás, és ez megkönnyítette az átmenetet. Meglehet, ha magyar identitást akartak volna felvenni, az kevésbé ment volna zökkenőmentesen, pláne mert szerintem két szilvapálinka után már beborulnának a kocsmapult alá. Akármilyen identitást tehát nem választhattak volna – de azért az étlap, amiről szemezgethettek, kínált meglepő választásokat. Mindezzel persze se többet, se kevesebbet nem állítok, mint azt, hogy az etnicitás végtelenül összetett dolog. Hogy is ne lenne az, amikor csoportok közti interakció függvénye, és akár távoli események is hatással lehetnek rá.

Volt idő, mikor egyesek úgy vélték, az etnicitás és a nacionalizmus korának leáldozott. Mások esküsznek rá, hogy még csak most kezdődik a szuverén nemzetállamok kora – és valóban, mintha a politikai porondon utóbbiaknak állna most a zászló. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a nemzeti érzelmű polgármester német pénzből a horvát tengeren dél-amerikai kokaint fogyaszt – hát mi ez, ha nem globalizáció? A vadmagyar miniszterelnök pedig saját ellenzékinek tartott honfitársaival nem kommunikál, viszont távoli országok türkjeivel és kipcsákjaival boldogan elkumiszozgat – hát mi ez, ha nem a nemzetek felettiség dicsőítése a nemzetivel szemben? Szóval alighanem az a helyzet, hogy nem haldoklik sem az etnicitás, sem a globalizáció, egyszerűen olyan új formákat hoznak létre, amelyek eddig nem léteznek. És ezen új formák megértéséhez remek útmutató ez a kötet.
( )