Most, hogy Tokarczuk megkapta a Nobelt, jó pár sorstársammal együtt én is megfogtam ezt a kötetét (ami momentán az egyetlen, ami polcon van tőle a könyvesboltokban), hogy megmondjam, megérdemelte-e. És felelősségem teljes tudatában kijelenthetem: mit tudom én.

Különös kötet amúgy, ami egyáltalán nem különös, hisz a címében is benne van, hogy "bizarr" elbeszélésekről van szó. Ami a meszotar.hu szerint a következőt jelenti: "Különös, furcsa, szokatlan, meghökkentő, szeszélyes, bolondos, különc, fantasztikus, bohókás, groteszk." Na, szóval ilyen elbeszélések ezek. Tematikailag sokszínű kötet, vannak köztük tudományos-fantasztikus történetek, amelyeket akár a Zsoldos-díjra is lehetne nevezni (hátha Tokarczuk elfogadná), vannak szürreális mélypszichológiai rémdrámák, amelyek mágnesként vonzzák magukhoz a "kafkai" jelzőt, sőt, még egy történelmi elbeszélés is akad a XVII. századi Lengyelhonból, némi némi babonával felturbózva. Az egyetlen, ami összeköti őket, az a bizarrságuk. Különösségük. Furcsaságuk. Szokatlanságuk. Satöbbi.

Ami bizonyos, hogy Tokarczuk jó író. Szépen felépített cselekménye többnyire erőteljes, gyakran kétértelmű, homályos csattanóban kulminál, mondatai tiszták és csiszoltak, van bennük erő, ész, meg ami kell. Néha ugyan elméláztam azon, hogy vajon a novellaforma által engedélyezett terjedelem elegendő-e ahhoz, hogy az író méltó módon kibontson egy ilyesféle témát, de bizonyos elbeszélések (pl.: Eltéve, A varrás) vonatkozásában akár a "tökéletes" szót is megkockáztatnám. Összességében tehát annyival egészíteném ki az első bekezdésben meghozott ítéletemet, hogy: mit tudom én, Tokarczuk megérdemelte-e a Nobelt, de ezen kötet alapján nem is zárnám ki. ( )