Van egy novella a kötetben, ahol az elbeszélő békésen olvasgat éjszaka a fotelben, de az az érzése támad, hogy figyelik – és tényleg, az ablakon át valaki belebámul az intim világába. No most nekem meggyőződésem, hogy ez a valaki maga Cheever. Ő az, aki ott áll az amerikai otthonok ablakaiban, sanda voyeurként kilesi titkolt tragédiáikat, csendes megőrüléseiket, jól-rosszul leplezett bűneiket. Tipikus közege a kisváros, ez a - cheeveri metaforával élve – „hegyi falu”, ami ugyan maga is a síkság része, de az erkölcsi ítélkezésből hegyet épít maga alá, és onnan fentről néz le fejcsóválva a világ többi részére, az idegenekre. Persze tudván tudjuk (és ha nem tudjuk, Cheever kifecsegi), hogy ez a morális magaslat csak Patyomkin-falu, ami egy szellemi nukleáris hulladéklerakóra épült. Az emberek itt is berúgnak esténként, de úgy, hogy mellé ülnek a széknek is, kínozzák egymást, szökési terveket szövögetnek, magyarán: ugyanolyan privát poklokat eszkábálnak maguknak, mint bárki más. Csak éppen tartják magukat a legfontosabb szabályhoz: hogy nem kell mindent észrevenni. Elég csak azt észrevenni, amit a másik csinál. Az ítélkezést tartsuk fenn az idegeneknek.

Egy novelláskötetet nehéz hibátlannak értékelni. Egyszerűen azért, mert egy válogatás elbeszélései nem csak (és talán nem elsősorban) más írókkal versenyeznek, hanem egymással is. És hát egymáshoz képest van úgy, hogy akkor is gyengébbnek tűnik egyik-másik írás, hogy ha különben (objektíve) baromi jó. Mindenesetre gyakran éreztem úgy egy-egy szöveg után, hogy legszívesebben szétszedném darabokra, mint valami drága óraművet vagy bonyolult mechanikus játékot, hátha akkor megértem, mitől is működik. Hogy mitől ilyen pontos. Miből nyeri ezt a benső egyensúlyt. Honnan ez az elképesztő erő a látszólagos egyszerűség mögött. ( )