Vasile Voiculescu (1884–1963)

Alapvetően kétféle amatőr író létezik. Az egyik – kegyetlenül mondva – némi szerencsével összegyűjt egy kis pénzmagot, és akkor kiadja a Publio. A másik meg profitál abból, hogy nincs szoros kapcsolata a mainstream irodalmi áramlatokkal, mert így saját gazdag és mélyen átélt tapasztalatai eredeti, csak rá jellemző szöveggé forrnak. Voiculescu utóbbi – szűk – csoportba tartozik, az hétszentség. Ahogy az utószó frappáns megfogalmazása mondja: „Egy körzeti orvos, akit a múzsák nem hagytak aludni” – én még hozzátenném, hogy Természet Istenanya is zaklathatta rendesen éjszakánként, mert szinte az összes elbeszélés gócpontjában az erdő, a hegy, a folyó már-már lírai magömléssel megírt képei állnak. Igen, a Természet Voiculescu nagy szerelme*, a történetek gerince, de a misztikum, a babona, az egyszerű népi hagyományok is főszerepet játszanak, a végeredmény pedig így egy sajátosan archaikus-romantikus mesegyűjtemény lesz. Néha döcög, néha túl harsány, de többnyire van benne annyi lendület, hogy átszakítsa vele az olvasó ellenérzéseit.

* Tanulságos, hogy ez az ún. „természetszeretet” Voiculescu prózájában mennyire összefér a mai szemmel elviselhetetlenül brutális kegyetlenséggel: eleven héják keresztre feszítésével, sünök petróleummal való leöntésével. Ennyit arról, hogy a „föld egyszerű gyermeke” egyszersmind szükségszerűen állatbarát is.… (más)