Árpád Tóth (1886–1928)

1. Aucasin és Nicolete: Ez egy annyira régi szöveg, már-már posztmodern. Nagyon érdekes, hogy egy irodalmi művet még nem az írott forma kötöttségei szabályoznak, hanem az előadhatóság törvényei. Így fordulhat elő, hogy a cselekményhez szorosan nem tartozó betétek csusszanak be, vagy épp ellenkezőleg: éveket, háborúkat, halálokat foglal össze a szerző egy odavetett félmondatban, mert szerinte nem szükséges bővebben szót ejteni róluk. Amúgy felettébb bájos, mulattató történet, olvasás közben nagyon el tudtam képzelni egész estés Disney-animációnak, különösen hogy a szereplők folyton dalra fakadnak benne. (Tóth Árpád fordítása tökéletes, mind a prózát, mind a dalokat illetően. És ezek a dalok tényleg jól énekelhetőek – kipróbáltam…) Aucasin, a bátor ifjú nem akar lovag lenni, inkább Nicolete-be szerelmes, ám az a fránya társadalmi szakadék… de aztán minden elsimul. (Van itt egy kis lovagvilág-kritika is – több száz évvel Cervantes előtt!)

2. Trisztán és Izolda: A világirodalom nagy-nagy alaptörténeteinek egyike, nem is tudom, miért maradt ki eddig nekem. Szerelem és árulás, bátorság és elbukás – tényleg hihetetlenül gazdag téma, és segíti a műélvezést, hogy Bédier szövegváltozata világos és könnyen emészthető. Engem egyébként nem annyira Trisztán vagy Izolda figurája fogott meg, hanem Márk királyé, Izolda férjéé, akit végtelenül pozitív személyiségnek ismerünk meg, de a féltékenység és az áskálódás hatására iszonyatos tettekre vetemedik – az ő jellemváltozásai az ismeretlen író váratlanul modern lélektani ismereteit jelzik. A másik nagyon érdekes eleme a történetnek a Trisztán minden cselekedetét belengő lovagi törvény jelenléte. Az a benyomásom, hogy ez a kollektív erkölcs tulajdonképpen azért van, hogy helyettesítse az egyéni felelősségvállalást – így például amikor Trisztán belecsöppen egy bárók közötti háborúba, nem kell azon agyalnia, miért tört ki ez a háború, illetve kinek lehet igaza a két fél közül, hanem egyszerűen e lovagi törvény értelmében a vesztésre álló fél mellé sorol, és kész. Ehhez a kérdéshez tartozik szerintem az is, hogy amennyiben a szereplők mégis olyan egyéni döntést hoznak, ami tragikus eredményekre vezet, annak okaként általában valami külső erőt adnak meg (varázslat vagy bájital – vagy mint az ókori görögöknél az isteni megszállottság). Trisztán és Izolda sem azért szeret egymásba, mert fiatal férfi és fiatal nő, akik hajlamosak egymásba szeretni, hanem mert jól megitatták őket bájitallal. És hát itt van az istenítélet gyakorlata: ha egy kérdésben a lovagi törvény nem igazít el, hárítsuk át a felelősséget Istenre, majd ő elrendezi a dolgokat. Ha megrágalmazzák Trisztánt, ő párviadalra hívja ki a rágalmazót – Isten úgyis azt engedi nyerni, akinek igaza van, nem igaz*? Amúgy nem annyira középkori gondolat ez, a párbajok szellemiségében egészen a XX. század közepéig jelen volt. Érdekes.

* "Nem a tett a bizonyság a bűnre, hanem az ítélet. Ember csak tettet lát, de Isten a szíveket látja, s egyedül Ő az igaz bíró. Ezért rendelte, hogy minden vádlott viadalban védhesse igazát, s Ő maga az ártatlan oldalán harcol."… (más)