Eberhard Straub

Mindig öröm olyan szakmunkát olvasni, amiről ennyire lejön, hogy szerzője lelkesedik a témáért. És Straub, ez világos, imádja a városokat: olyan ihletetten tud beszélni róluk, mint egyszeri gasztroblogger a tegnap megálmodott mangóhabos tápiókapudingjáról. Ennek következménye, hogy aki a szilárd vázakra épülő szövegek szerelmese, alighanem némi értetlenkedéssel fogja e könyvet lapozgatni. Szerzőnket az életmódtörténet érdekli, amihez sokkal inkább hozzátartozik az építészet vagy a művészet, mint mondjuk a nürnbergi városi tanács 1617-ben hozott rendelete a bergengócok betelepülése vagy az oposszuminvázió ügyében. (Még a villanyvilágítás bevezetése is mint metafora jelenik meg: a pillanat, amikor az éj nappallá válik.) Apropó évszám: nehézségei akadhatnak továbbá ennek az elképzelt olvasónak azzal is, hogy kronológiailag elhelyezze a leírtakat, mert Straub láthatóan az évszámokért sincs oda – gyakran inkább csak érezni, mint tudni lehet, hogy épp mely évszázadról regél.

Amit viszont cserébe kapunk, az egy lendületes és izgalmas szöveg a városi életérzés kifejléséről. Straub kiindulópontja nem a görög városállam (ami értelmezésében nem is város volt, mint inkább politikai közösség), hanem az ókori Róma, ami igazi előképe a középkori új urbanizációnak. Ahogy látja, az európai város ethoszához már a kezdetektől fogva hozzátartozik, hogy a legkevésbé sem nyugodt hely, és ez része poézisének: toleráns, izgalmasan bűnös és végletesen multikulturális közeg ez, ahol a közterek a pezsgő élet színterei, és ami meghatározza az egész európai létezés ritmusát. Straub szereti ezt a szellemet, és gyanakodva figyel mindent, ami korlátozni igyekszik vagy uniformizálni akarja, legyen az a nacionalizmus, a PC vagy a biztonságos város utáni vágy. Nem hibátlan könyv, néhol bombasztikus, néhol általánosító, néhol pedig picit folyós, de végig élvezetes.… (más)