Péter György

Eszmetörténeti fejtegetésében György Péter ezúttal azt járja körül, hogyan hatott egymásra a Kádár-kor kultúrpolitikája és maga a művészet. Elméletileg tudományos szöveg ez, de írója elveti az események lineáris egymásutániságát mint szerkesztő elvet, és inkább (ahogy azt megszokhattuk tőle) egy szerteszét szaladó, szubjektív*, kitekintésekből, arcképekből és reflexiókból álló könyvet hoz létre, amely egyúttal tanúskodik mély szerelméről is a lábjegyzetek iránt. Tulajdonképpen kaotikus ez a szövegkorpusz, mégis úgy-ahogy biztos lábakon áll, mert György Péter elképesztő tájékozottsága (valamint - és főleg! - magabiztossága) tartást ad neki. Ráadásul ez a kaotikusság mellékjelentéssel is bír. Azt közli velünk, hogy a könyvben leírt események valami elképesztően komplex rendszert alkotnak, és csak bűnös leegyszerűsítéssel lehet őket elintézni azzal, hogy a 3T** elve uralkodott, oszt jó napot. A Kádár-rendszert ugyanis az összes író, festő és építész maga egyedi módján kezelte a jellemtelen megalkuvástól kezdve egészen a fájdalmas motívumként újra és újra felbukkanó öngyilkosságokig – így hát hibát követünk el, ha egységes, merev sémákba akarjuk sorolni őket. Ebből következik, hogy egy klasszikus történelmi szöveg bemutathatja ugyan a korszak jelentősebb tényeit, de félő, ezek a tények eltakarhatják magát az embert. György Péter inkább egy atmoszférát, egy általános léthelyzetet próbál felvázolni nekünk. Lehet azon vitatkozni, hogy történelmi szakmunkaként egyáltalán használható-e ez a szöveg - meglehet, nem -, de az átfogó XX. század képek színezésére, kiegészítésére nagyon megfelel.

*És mint ilyen, nem csak vitatható, de egyenesen célja, hogy vitát nyisson.
**A fiatalok talán Trianon Tagadó Tibire asszociálnak, de ez bizony az Aczél-féle tilt, tűr, támogat koncepciója, ami a korszak kultúrpolitikájának alapelve volt.… (más)