Marcello Venturi (1925–2008)

Kicsit tartottam erről a könyvről. A kefalóniai mészárlás* pont egy olyan esemény, ami szinte törvényszerűen hívhatja elő az írókból a legrosszabb énjüket: hogy egy heroizmusba panírozott, sematikus jellemekkel spékelt, érzelmekkel túlfűszerezett megrázó kis semmit tegyenek le az asztalra. Venturi üdítő módon kerüli el ezt a csapdát. Könyvének elbeszélője évtizedekkel a háború után érkezik a szigetre, hogy megismerje apja, Aldo Puglisi százados utolsó napjainak történetét, és találkozzon azokkal, akik ismerték őt. Bár a regény jelentős része retrospektív visszatekintés a ’43-as évre, mégis a szerkesztés miatt nem is annyira háborús könyv, mint inkább az emlékezés könyve, és ezt a hatást Venturi a nézőpontok és idősíkok okos váltogatásával is erősíti.

Két dolgot még kiemelnék ebből a könyvből, mert igen-igen tetszett. Az egyik: azzal, hogy az író már a könyv elején megmutatja nekünk az események végkifejletét, megszabadít minket a drukkolás terhétől, és jobban kitüremkednek a szövegből azok a pillanatok, amikor a szereplők tudtak volna máshogy dönteni. Úgy, hogy elkerüljék a végzetet. Persze ezeknek a döntéseknek a jelentős részét már a 0. oldal előtt meg kellett volna hozniuk, mégis ez az „elkerülhető-e a végzet”-kérdés sokat hozzátesz a könyv élvezeti értékéhez. A másik: Venturi olyan Kefalóniát hozott létre, ami állandó háttérként kitölti a szöveg réseit. Az emberek meghalhatnak, az emberi építményeket elpusztíthatja a bombázás vagy egy földrengés, de a tenger, a hegyek és az olajfák valamiféle időtlen állandóságot árasztanak magukból. Ha mi el is múlunk, van, ami nem múlik el – valami ilyesmit olvastam én ki ebből. Ez, és az utolsó jelenet mintha a továbblépés szükségességét hangsúlyozná, hogy meg kell értenünk a múltunkat, de tovább kell lépnünk belőle. Jó kis könyv.

* Miután az olaszok megkötötték a maguk fegyverszünetét a szövetségesekkel 1943-ban, a görög Kefalónia szigetén állomásozó német és olasz csapatok között érthető okokból megnőtt a feszültség. A vége pedig az lett, hogy a nácik gyakorlatilag az összes foglyul ejtett olasz katonát (4-5000 főt, de talán többet) a nemzetközi jog semmibe vételével agyonlőtték. A gyilkosságok pontos körülményeinek megismerését rendkívül megnehezítette (tulajdonképpen lehetetlenné tette) az NSZK mindenkori kormányainak hozzáállása.… (más)