Jean de Léry (1536–1613)

Ezek a retro útirajzok tagadhatatlanul objektív értékkel bírnak: emléket állítanak egy olyan természeti vagy társadalmi közegnek, aminek azóta már híre-hamva sincs. Ugyanakkor talán még ennél is tanulságosabb, hogy emléket állítanak egy látásmódnak is – mégpedig a szerző (és kora) látásmódjának. Az, amit és ahogy ő fontosnak érez bemutatni a tapasztaltakból, gyakran olyan különbségekre mutat rá az akkori és a modern gondolkodás viszonylatában, ami minimum bájos. Ebben a könyvben leginkább az bűvölt el, hogy a XVI. századi ember számára a világ a csodák micsoda kimeríthetetlen tárháza volt – amíg ma az ember Harry Pottert kell olvasson, ha valami varázslatra vágyik, addig akkor elég volt kimenni az erdőbe, és jó szétnézni. Ha meg sikerült egy hajón a trópusokra utaznunk, hát az maga volt az újdonság-orgazmus*! Szinte látom de Léry-t ahogy extatikus állapotban hadonászik: „Oda nézz! Egy hal, ami repül! Az az indián meg mit eszik ott? Vazze! Egy emberi lábat! Felposztolom mindjárt a facebook-ra!” Na meg, a gyermeki ártatlanság jegyében: „Unatkozom, srácok. Belezzünk ki elevenen egy cápát! Váááááá, mekkora poén!”

Jean de Léry amúgy a XVI. század második felében érkezett néhány kálvinista hitsorsosával a mai Rio de Janeiro vidékére, ahol akkoriban egy francia gyarmatosító-project (mint utóbb kiderült: rövid) kísérlete zajlott. A mi nagy szerencsénkre hamar összekülönbözött a kormányzóval, aki éppen akkor jött rá, hogy mégiscsak katolikus**, úgyhogy elbeszélőnk kénytelen volt tőle biztonságos távolban, a tupinambó indiánok között kibekkelni, amíg elindul a menetrend szerinti járat haza. A mi másik nagy szerencsénk, hogy de Léry valami elképesztően nyitott gondolkodású ürge. Még az olyan eseményeket is eszement tárgyilagossággal írja le, mint amilyen az antropofágia – olyan helyi jelentőségű ügyként kezeli a hadifoglyok roston megsütését és elfogyasztását, mint mondjuk azt, hogy a skótok meg birkaszemet esznek. Persze, ocsmány dolog, mondja, én nem kóstolnám meg, de azért érdekes. Tulajdonképpen a modern kultúrantropológiát előlegzi meg, amikor a bennszülöttek szokásait kvázi egyenértékűként (sőt, helyenként magasabb értékűként) kezeli a francia szokásokkal – ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy hugenottaként alighanem nagyon ki lehetett akadva saját „legkeresztényibb” államára a reformátusok üldözése miatt. Természetesen térítő szándék az van benne, de nem veszi a szívére, hogy a kuncsaftokról leperegnek a jézusi tanok – ő átadta az evangéliumot, a többi már nem az ő felelőssége***. Érdekes volt ezt a könyvet Clastres Az erőszak archeológiája c. tanulmánya után olvasni, nagyon sok mindenben rímelt ugyanis rá: a szomszédos törzsekkel szemben viselt folyamatos háborús állapot**** éppúgy megjelenik benne, mint a bennszülöttek hierarchiát nélkülöző társadalmisága. Amúgy meg kifejezetten szeretetreméltó olvasmány: az embernek kedve volna beállni tupinambónak tőle. Vakáció az örökkévalóságig, plusz a kannibalizmus. Rulez!

* Köztük az egyik legbaróbb újdonsággal, a trópusi viharral. Szívás.
** Ne feledjük, ez a korszak a Szent-Bertalan éj előestéje volt.
*** Harmadik nagy szerencsénk, hogy de Léry nem egy fegyveres kontingenssel a háta mögött látogatott az indiánokhoz, hanem csak néhányadmagával. Ha komoly erőre támaszkodott volna, talán felülkerekedik benne az erőszakos térítő.
**** Paradox módon viszont a tőlük totálisan különböző franciákkal elképesztő barátságosan viselkednek. Talán pont azért, mert nem embernek, inkább félistennek tekintik őket. Vagy mert értékes szövetségest látnak bennük, akit kényeztetni kell. Vagy másért.

… (más)