Gábor T. Szántó

Úgy érzem, Szántó T. Gábor tollát valami elemi igazságérzet, és a kisemmizettek iránti részvét hajtja. Érdeklődésének homlokterében zsidóság és magyarság viszonya áll – nem titkoltan az első csoport szemszögén keresztül vizsgálva e kapcsolat problematikáját (ez mondjuk nem meglepetés annak, aki ismeri Szántó írásait). Ezek a történetek mind végtelenül követhetően, minden csavar nélkül, hogy azt ne mondjam, mechanikusan gördülnek előre, olyannyira, hogy történelmi tárgyú elbeszélései nekem egyenesen bizonyos traumák (holokauszt, kitelepítés, múltfeldolgozás) irodalmi illusztrációinak tűnnek, kibővített lábjegyzetnek egy társadalomtudományi szakkönyvhöz. Fontos szövegek, és nem is rossz szövegek, nagyjából mind ugyanazt tudják (talán a címadó elbeszélés emelkedik ki közülük egy szemernyivel): olvasmányosan leképeznek egy olyan világot, amivel az olvasó eddig nem akart, nem tudott szembenézni. Célvezérelt próza. Semmi különös, de az elég jól kitalálva.

(Érdekes ezt a kötetet összevetni egyik előző olvasmányommal, Petrusevszkaja Rémtörténetek c. elbeszéléskötetével. Ha választanom kéne a kettő közül, mindenképpen Petrusevszkaja kötetét ajánlanám, mert izgalmasabb. Ugyanakkor amíg Petrusevszkaja egyes szövegei között mély élvezeti szakadékot éreztem – talán csak azért, mert néhány novella annyira kiemelkedő volt –, addig Szántó elbeszélései megbízható állandósággal hozták azt az enyhén langyos szintet. Aminek eredménye, hogy mindkettő négy csillagot kapott, pedig… no, ennyit a csillagozás objektív voltáról.)… (más)