Andreas Oplatka (1942–2020)

A nagy történelmi figurákat és pillanatokat szokás úgy ábrázolni, mint a nemzeti egység megszemélyesítőit vagy megnyilvánulásait – egyfajta homogén jelenségként, aki vagy ami mintegy magába sűrít mindent, ami magyar. Ez a fajta retorika közelről nézve tarthatatlan, aminek legtökéletesebb illusztrációja éppen Széchenyi. Meg Kossuth. Szokták persze sűrűn emlegetni mindenféle szónokok, hogy Széchenyi ÉS Kossuth, ha meg egy városban összesen van két utca, ami egymásba torkollik, akkor az is biztos róluk van elnevezve. Holott talán helyesebb lenne Széchenyi VAGY Kossuth*-ot mondani, legalábbis a XIX. században a kettejükkel kapcsolatos kérdések inkább vagylagosként merültek fel. (Jó, azért az utcákat ne nevezzük át.)

Ez a kötet remekül mutatja be a „legnagyobb magyart”, akit magam ezek után úgy fogok nevezni, hogy a „legnagyobb magyar azok közül, akik nem különösebben voltak alkalmasak a legnagyobb magyarságra”. Kezdjük ott, hogy egy velejéig kozmopolita főnemesről van szól (merthogy a főnemesek már akkor is olyan internacionalisták voltak, hogy abba még Lenin is belekábult volna), aki eleinte még magyarul se tudott – és amúgy is, ha valahová szívesen járt, az nem egy törzsmagyar betyárcsárda volt, hanem mondjuk London vagy Amszterdam. Csakhogy (ki érti ezt?) ő nem arra verte el a pénzét, hogy milliárdos csúcsjachtokon süttesse a térdkalácsát valahol a Földközi-tengeren, hanem megkísérelte mindazt a csodát, amit külhonban látott, felépíteni itt, a fatornyos-bivalyganés kis hazában**. Erre a projectre mindenképpen alkalmassá tette eleven elméje, valamint az a fáradhatatlanság (nyugtalanság?), ami talán legfontosabb jellemzője. Az ilyet mainapság hiperaktivitásnak mondanánk, mindenesetre Széchenyi sportot űzött abból, hogy lehet egyszerre hetvenkét olyan fejlesztésért lobbizni igen ellenséges közegben, amiből egybe is belerokkanna egy átlag halandó. Ugyanakkor az Oplatka által idézett naplórészletek jól jelzik, hogy már az első pillanattól kezdve ott lebegett**** Széchenyi fölött Döbling árnya. Merthogy hősünk a tevékeny felszín alatt egy végtelenül instabil személyiség, aki minden kudarcot százszorosan a szívére vesz, és aki sosem elég jó saját magának. Az öngyilkosság gondolata pedig úgy ismétlődik nála, akár egy kiváltképp morbid refrén. Mindezek után törvényszerű, hogy a ’48-49-es események, a Széchenyi-féle reformeszmék teljes bukása***** miatt pályafutása derékbe tört, és életének utolsó 11 évét egy elmegyógyintézet falai közé rejtőzve töltötte. Pedig lett volna még mit elvégezni, azt hiszem.

Oplatka monográfiája egy kifejezetten elegáns, tárgyilagos, de megértő szöveg, ami megfelelő közelségbe hozza a magyar történelem egyik kulcsfiguráját – olyan közel, hogy a mókás pofaszakáll meg a busa szemöldök mögött megláthatjuk magát a tragikusan esendő embert. Jó volt forgatni – régen éreztem ilyen tisztán, hogy minden monográfia valójában egy izgalmas nyomozás: egy személyiségprofil restaurálása a rendelkezésünkre álló töredékes adatokból. Puzzle, ha úgy tetszik – és a szerző nagyon szépen kirakta nekünk a képet.

* A Széchenyi-Kossuth vita természetesen ebben a könyvben is központi szerepet kap. Történelmi közhely, hogy kettejük konfliktusa a „fontolva haladás” és az „adj Uram, de rögtön!” hozzáállás összeütközése, amelyben könnyű így utólag Széchenyinek adni igazat, figyelembe véve a szabadságharc szomorú végét. (Bár ott és akkor az ifjúi hév okán biztos Kossuthtal hasítottam volna.) Mindemellett Széchenyi a Habsburg birodalmon belül képzelte el a szebb jövőt, Kossuth meg inkább leválasztott volna minket a sógorokról, külön ágy, külön párna, külön fürdőszoba, miegymás. Polémiájuk mélységét pedig az is jól jelzi, hogy az agg Kossuth még Széchenyi halála után sem szűnt meg vitatkozni a nagy pályatárssal.
** Ja, és nem mindenáron Nagycenkre akarta építeni a Lánchidat, ami külön szép tőle***.
*** Amely gondolatot loptam, de legalább torzítottam is. (Forrásmegjelölés nélkül. Fene a belemet.)
**** ”Mint Mohamed koporsója” – mondtam majdnem, de ezt a hasonlatot a közelmúltban már kétszer is elsütöttem.
***** Nyilván nem teljes a bukás, hisz a Lánchíd ott van a helyén, meg az Alagút is, a Tisza meg végül szabályozva lett, de Széchenyi így élte meg a kudarcokat.… (más)