Gyula Kristó (1939–2004)

- Dicsértessék a jó napot kívánok, az állásinterjúra jöttem.
- Foglaljon helyet. Kérem, mondja el néhány szóban, miért szeretne velünk, a Képes Krónika munkacsoporttal dolgozni.
- Úgy érzem, írásra születtem, ezen felül szeretném egy olyan dinamikusan fejlődő területen kipróbálni magam, mint amilyen a krónikaírás.
- Szakmai tapasztalat?
- Tizenkét évig másoltam kódexeket a Nemzetvédelmi Apátságban, beszélek három élő, két halott és öt éppen haldokló nyelvet. Meg tudok különböztetni egy miniatúrát egy postabélyegtől. Ja, és terhelhető vagyok. Valamint tűröm a monotonitást. Nyilván.
- Remek, remek. Most pár tesztjellegű kérdést fogok feltenni. Első kérdésem: milyen jelzőkkel jellemezne egy olyan királyt, aki a jelenlegi Felséges Úr (áldassék neve) közvetlen őse?
- Délceg, daliás, tatárok réme, hit oszlopa, magyarok megmentője. Pluszpontért: bölcs, megfontolt, erős kezű, igazságos, szent, ráadásul úgy tölti a kolbászt, mint egy mágus.
- Pazar. És most jellemezze ugyanezt a király úgy, mintha egy rivális Árpád-házi ághoz tartozna!
- „Testalkatára nézve hitvány volt, de ravasz és tanulékony, borzas, szőrös, vaksi, púpos, sánta volt és selypített.”
- Ó, nagyon meggyőző. Menjünk tovább. Tegyük fel, a Felséges Úrnak éppen az egyházzal kell jó viszont ápolnia. Hogyan értékelné ennek fényében a kereszténység előtti kor magyarjait?
- Pogányok, mosdatlanok, kultúra nuku, bezzeg a pia meg a galócafőzet hasít. Templomrombolók, békés parasztok abuzálói, püspökök hordóba gyömöszölői, csak a keresztvíz mentheti meg őket a kárhozattól.
- És ha a Felségnek nem annyira az egyházzal, hanem saját nemeseivel kell jóba' lennie, akik vissza szeretnék vezetni leszármazásukat a honfoglalókig, sőt, tovább?
- Értem a kérdést. Nos, ebben az esetben elszórnék pár történetet a magyar vitézségről. Mondjuk egy Lél vagy Lehel (ezt még nem találtam ki) nevű vezérről, aki egy malteros vödörrel... nem, az olyan közönséges... inkább kürttel agyonvág valami császárt. Mondhatna közben valami ütős mondatot is... „Asta la vista, baby”, vagy inkább – ha bele akarjuk venni a folklórt is - „Szolgám leszel a másvilágon!” Zabálná a nép.
- Ön lenyűgöz. Na, még egy kérdés, a rend kedvéért. Képzeljük el, hogy az előző király szentté avatásáért lobbizunk a pápánál. Miket írna róla a krónikába?
- Hogy szűz volt. Kivéve, ha van utóda, mert akkor kontraproduktív. Templomot épített minden susnyás mellé. Kézrátétellel gyógyította a görvélyt, a golyvát és a szifiliszt (na jó, ez utóbbit nem), plusz fogat is tömött. Kell még egy baró legenda is, ami szájról szájra száll. Mondjuk ló nélkül menjen a holttestével a szekér Váradra, mint egy önvezető Tesla. És amikor kinyitják a koporsót, a korpusznak olyan illata legyen, mintha most fújták volna be Bulgarival.
- Felvéve. Szabad a nevét?
- Ha lehet, maradnék inkább az anonimitásnál.



A Képes Krónika puszta léte ajándék a középkorásznak, de egyben csapda is. Mert ezek a régi krónikaírók nem úgy álltak ám neki a munkának, hogy „Te figy, írjuk már le, mi volt ez az egész II. Andrással, de pontosan ám, különben Kristó Gyuszi 750 év múlva tanácstalan lesz.” Nem, őket egészen más motiválta. Egy adott kor gyermekei voltak, egy adott hatalomnak tartoztak elszámolással, befolyásolták tehát őket annak elvárásai. A történelmet amúgy sem egzakt tudománynak tekintették, ami alá van vetve a tárgyszerűség kényszerének, inkább úgy vélték, 1.) példatár, ami eligazít minket abban, mi a(z adott korban a) helyes cselekvés 2.) és egyben jogi igazolása annak, miért pont az a király, aki, és miért épp azok a nemes nemzetségek veszik körül, akik. Nem túl elhamarkodott tehát azt állítani, hogy közelebbi rokonságban álltak az M1 hírszerkesztőivel, mint Romsics Ignáccal vagy Rainer M. Jánossal.

Ebből azonban nem az következik, hogy a Képes Krónika (és a többi korabeli írott emlék) történészi szemmel érdektelen. Dehogy. Egyszerűen óvatosan kell kezelni. Forráskritikának kell alávetni, összehasonlítani más szövegekkel és egyéb leletekkel, és ki kell gyomlálni belőle az anakronizmusokat. El kell különíteni, mikor olvasunk históriát (vagyis olyan passzust, ami az írás pillanatához képest a régmúltban zajlott), és mikor kortörténetet (vagyis olyan szöveghelyet, ami az írás jelenidejéről szól). Mindezek után viszont páratlanul érdekes megállapításokat tehetünk – ha nem is mindig a történelmi valóságra vonatkozóan, de az adott kor eszmei áramlatairól mindenképpen.

Amúgy így belegondolva: az egész történészi munka olyasmi lehet, mint egy puzzle kirakása. Csak a jelenkorral foglalkozók esetében a dobozban sokkal több darab van, mint ami a képhez kell, ezért munkájuk azzal kezdődik, hogy a felesleget, a nem odaillőt elkülönítik. A középkor-kutatók viszont egy olyan kirakóssal küzdenek, amiben már csak mutatóban maradt pár darab, ráadásul azok közül sem mind használható. Ezekből kell valahogy kideríteniük, mi is van a képen. Tök izgalmas játék lehet.… (más)

Rövid történelmi ismertető a IX. század elejétől az augsburgi csatáig.

A kötet érdekessége, hogy a kortárs magyar írásbeliség hiányában főleg az akkori ellenfelek forrásaira lehet támaszkodni és közvetett adatokból lehet következtetni a magyarság belső viszonyaira.

A korszak elemzése többnyire érdekes, az osztályra tagolódás fázisainak bemutatása már kevésbé, érezni rajta, hogy a nyolcvanas években íródott, valamelyest irányított szemlélettel. Pár ellentmondást is találtam itt, például a szerző szerint a kalandozások egyszerre növelik a vagyoni különbségeket, ugyanakkor a kalandozók meggazdagodása révén el is odázzák a társadalmi változásokat.

Kissé csalódás, hogy a csata leírása igencsak rövid, hiszen kevés a forrásanyag, még a vezérek neveit sem lehet biztosan tudni.

További plusz, hogy a könyv alapján jutott eszembe egy térképészeti kurzushoz a magyar kalandozásokból készíteni beadandót.… (más)