Péter Dobai

Na, ilyen egy szabadságharcos*. Nem retorikai póz, melldöngetés, hanem hivatás. Nem puha pamlagon, garnélasaláta eszegetése közben szabadságharcol olyanok ellen, akik aligha lőnek vissza, hanem szúnyogoktól felhős mocsarakban lapul, hű Remingtonjával kezében, a bitó árnyékában. A '48-49-es forradalom és szabadságharc megszülte azokat, akiknek hovatovább ez lett a foglalkozása: az egykori honvédtiszteket, akik Világos után kénytelenek voltak megpattanni a Szent Honból, és onnantól kezdve mindig ott bukkantak fel, ahol valaki fegyvert fogott a zsarnokság ellen. Felajánlották szolgálataikat Dél- és Közép-Amerika lázadóinak, Garibaldinak, vagy ha nem volt más lehetőség, a törököknek. A puskapor volt az oxigénjük, az éltető elemük – ám valamennyien arról álmodoztak, hogy egyszer majd a Habsburgok ellen is kamatoztathatják felhalmozott tapasztalataikat.

Erre 10 évvel a forradalom után nyílt lehetőségük. Ekkoriban az olaszok hatalmas nemzetegyesítési projectbe kezdtek, és ennek keretében szemet vetettek Lombardia és Velence földjére. Ahol azonban Ferenc József császár csapatai állomásoztak, és baromira nem volt kedvük elhagyni e mézes vidéket. A taljánok egyedül talán nem merészeltek volna összeakaszkodni az osztrákokkal, ám segítségükre sietett III. Napóleon, aki úgy vélte, ambícióit leginkább a Habsburgok pozícióinak gyengítésében kívánja kiélni. A világpolitikai hangulat tehát kecsegtető, össze is gyűlik a régi banda még egy búcsúkoncertre, Kossuth, Klapka, Türr meg a többiek, hátha a nagyok árnyékában ők is kikaparhatják a maguk gesztenyéjét: a független Magyarországot. A franciák és az olaszok táplálják reményeiket, létre is jön a Magyar Légió, sőt: egy elszánt kis gerillaegység is Batiszy Kristóf vezérletével, akik korai The Expendables-ként megjelennek Somogyországban, hogy némi diverzánstevékenységgel előkészítsék a pillanatot, amikor az egyesített olasz-francia seregtestek átlépnek a Dráván.

Csakhogy a világpolitika hűtelen asszony, mint az köztudott. Bár az említett seregtestek diadalmasan taknyán tenyerelték Ferenc Jóska hadait, de eszük ágában sem volt Bécsig, vagy pláne Somogyig menetelni. Nekik éppen elég volt egy előnyös béke – szóval Batiszyék ott rekedtek reménytelen vállalásukkal a nádasok meg a mocsarak közt. És hát ez nem amerikai film, hogy hót egyedül megdöntsék az osztrák zsarnokságot, mint egy kupac Sylvester Stallone, szóval a tragikus vég borítékolható, a függetlenségről szőtt álmok pedig mehetnek vissza a hibernációba**.

Dobai könyve egy olyan korszak hiteles ábrázolása, ami be van ékelődve az elveszített szabadságharc romantikája és a kiegyezés racionalitása közé. Csupa vágy és dőre remény van itt megmutatva, és persze: csupa csalatkozás és rezignáció. No meg: magány. A szerző remekül ragadja meg, hányféle módon lehetett kétségbeesettnek lenni 1858-59-ben. Nem csak Batiszy-módra, egyedül a tenger üldöző között, hanem úgy is, mint Kossuth, akinek ambíciója legkevésbé sem kompatibilis személyének világpolitikai jelentőségével***, vagy úgy, mint szerencsétlen Amadea, ez a somogyi sárba beleragadt özvegy nemesasszony, akinek terméketlen akarása kimerül abban, hogy hol félholtra hajszolja maga alatt lovát, hol pedig fekszik a kanapén, és nézi a plafonon a pókokat. Ezeknek a sokszínű kétségbeeséseknek a megregényesítése teszi remekművé Dobai kötetét****, olyan remekművé, amit kár lenne elfeledni. Ha valaki megtalálja a polcon vagy a padláson, porolja le.

* Vagy – osztrák szemmel – terrorista. Hogy az érme másik oldalát is nézzük.
** Nyilván lehet szidni a nagyhatalmakat (okkal), mert valóban rútul eszköznek néztek bennünket, de azért jegyezzük meg: az itteni honfiak se nagyon kapkodták magukat. A nemesi kúriák lakói például azzal voltak elfoglalva, hogy minél több pálinkát eresszenek bélrendszerükbe, miközben azon keseregnek, hogy kirohad alóluk a nagybirtok. Fegyveresen felkelni, no, ahhoz nem fűlött a foguk.
*** Kossuth figurája amúgy központi szerepet kap a történetben: az egykori Kormányzó gyakorta felbukkan, és tíz-húsz oldalakon keresztül monologizál világpolitikai helyzetről, mi-lett-volnákról. No most az van, hogy egyértelműen ezek a passzusok a kötet legnehezebben emészthető részei, nekem olvasásuk közben gyakran támadt olyan vágyam, hogy ha a Lajos nem hagyja abba, végigkergetem az összes róla elnevezett főutcán, amíg össze nem esik. Ám az a gyanúm, Dobai szándékosan akar efféle érzést kiváltani belőlünk. Mert Kossuth szájmenései tulajdonképpen kompenzációk: egy olyan ember pótcselekvései, aki egykor a hatalom ormáról tekintett körül, most meg hovatovább megszűnt világpolitikai tényező lenni, ezt az ellentétet pedig csak úgy tudja kezelni, ha végtelen szónoklataival elaltatja magában a folyamatos diszkomfortérzetet.
**** No meg a nyelv. Ejtsünk szót a nyelvről is. Mert Dobai bravúrja, hogy megtalálja azt a nyelvet, ami egyfelől tökéletesen illik a témához és a megragadni kívánt történelmi időhöz, de ezzel együtt nem nehezíti meg a befogadást.… (más)