Zsolt Adamik

Ennek bizony ott a helye a Dániel András-gyűjteményünk mellett. Szeretem az ilyen felnőttesebb humorú könyveket. Egyrészt a gyerekek humorérzékét is fejleszti (amíg az emésztés különböző végtermékeinek emlegetése nevetőgörcsöt vált ki náluk, azért van hova), másrészt a felolvasó szülő sem unatkozik (és főleg nem a falat kaparja, mint néhány "klasszikusnál"). A hétévessel remekül szórakoztunk, és számomra egyelőre megfejthetetlen okból a hároméves is élvezte. Ja, és a védőborító kihajtható egy nagy, böngészhető térképpé! És ha azt ígéri, hogy ott van a qurkegány szobra a téren, akkor ott is van. A főszövegtől és a rajzoktól a képaláírásokon át a felhasznált irodalomig rengeteg kacarásznivaló van benne. Egy-két mondatot kihagytam belőle, a japakoblukot pedig teljes egészében, mert esténként olvastuk. Megkérdeztem a hétévest: 4,5-5 csillag, az ettan és a lufipusziló voltak a kedvencei. Aki nem érti, járjon utána!… (más)

Már az első kalóztörténet első oldalán azt vettem észre, hogy borzasztóan élvezem a szöveget. Ez nyilván a hallgatóságomnak sem hátrány, még ha megállok kacarászni, azt sem bánják nagyon. Nem csak humoros és ötletes, hanem nyelvileg is nagyon jól megformált történetek. Hamar feltűnt, hogy egy bizonyos, a többitől jól elkülönülő mesélőhangot vettem elő, és rövidesen fel is ismertem benne a mátéangis hangot (az egyedi szóhasználatot és békés hangulatot jelez). Az átkötőszövegek apa-fia párbeszédei hitelesek és van értelmük, nem csak úgy bedobálta őket a szerző. A mesékben még egy kis nem szájbarágós komoly témát is kapunk, miközben végig nagyon jól szórakozunk. Úgy fejlődik közben az érzelmi intelligenciánk, hogy észre sem vesszük. A szereplők óriásiak, a szövegük fergeteges: nézzétek csak meg az idézeteket! Vagy nem is, inkább olvassátok az egészet!… (más)

Ennek bizony ott a helye a Dániel András-gyűjteményünk mellett. Szeretem az ilyen felnőttesebb humorú könyveket. Egyrészt a gyerekek humorérzékét is fejleszti (amíg az emésztés különböző végtermékeinek emlegetése nevetőgörcsöt vált ki náluk, azért van hova), másrészt a felolvasó szülő sem unatkozik (és főleg nem a falat kaparja, mint néhány "klasszikusnál"). A hétévessel remekül szórakoztunk, és számomra egyelőre megfejthetetlen okból a hároméves is élvezte. Ja, és a védőborító kihajtható egy nagy, böngészhető térképpé! És ha azt ígéri, hogy ott van a qurkegány szobra a téren, akkor ott is van. A főszövegtől és a rajzoktól a képaláírásokon át a felhasznált irodalomig rengeteg kacarásznivaló van benne. Egy-két mondatot kihagytam belőle, a japakoblukot pedig teljes egészében, mert esténként olvastuk. Megkérdeztem a hétévest: 4,5-5 csillag, az ettan és a lufipusziló voltak a kedvencei. Aki nem érti, járjon utána!… (más)

Már az első kalóztörténet első oldalán azt vettem észre, hogy borzasztóan élvezem a szöveget. Ez nyilván a hallgatóságomnak sem hátrány, még ha megállok kacarászni, azt sem bánják nagyon. Nem csak humoros és ötletes, hanem nyelvileg is nagyon jól megformált történetek. Hamar feltűnt, hogy egy bizonyos, a többitől jól elkülönülő mesélőhangot vettem elő, és rövidesen fel is ismertem benne a mátéangis hangot (az egyedi szóhasználatot és békés hangulatot jelez). Az átkötőszövegek apa-fia párbeszédei hitelesek és van értelmük, nem csak úgy bedobálta őket a szerző. A mesékben még egy kis nem szájbarágós komoly témát is kapunk, miközben végig nagyon jól szórakozunk. Úgy fejlődik közben az érzelmi intelligenciánk, hogy észre sem vesszük. A szereplők óriásiak, a szövegük fergeteges: nézzétek csak meg az idézeteket! Vagy nem is, inkább olvassátok az egészet!… (más)