La famiglia di Emile Jovis, formata da lui, dalla moglie Blanche e dal figlio adolescente Alain, si trasferisce dal piccolo e fatiscente alloggio di Parigi in uno nuovo e moderno in periferia, facente parte di un centro residenziale realizzato da poco. Emile è il più entusiasta: dopo aver fatto carriera nell’agenzia di viaggi in cui lavora ha orgogliosamente realizzato questo grande cambiamento con l’intento di rendere felici moglie e figlio, dare loro più comodità, più agio, un bel posto in cui vivere fuori dal caos cittadino.
Ma, fin dalla prima notte, nella nuova casa accade qualcosa di imprevisto: mentre Blanche dorme profondamente Emile sente i vicini, di là della parete, fare sesso e strani discorsi nominando altre persone.
“Era rimasto più di un’ora con l’orecchio incollato al muro per udire meglio e dopo, quando le voci e i rumori erano cessati, non si era più sentito lo stesso uomo”.
Il ragionare del protagonista trova a tratti voce in una narrazione ripetitiva e assillante, martellante, perché tali sono i pensieri che non gli concedono pace finchè non prende certe decisioni. Così, mentre racconta momenti di vita presenti e passati della famiglia Jovis, dei cui membri ci svela carattere, dubbi e certezze, debolezze e punti di forza, speranze e rimpianti, Simenon cede il passo un veloce e travolgente vortice, a livello psicologico, che cambia completamente una vita fino ad allora fatta di abitudini consolidate, sacrifici sul lavoro voluti e appaganti, routine familiare comune a tante famiglie.
Quello che Emile ha furtivamente ascoltato lo tormenta e lo spinge, tutte le sere, ad aspettare il tardo rientro del vicino per origliare ancora; dare un volto ai vicini e alle persone nominate nei loro strani dialoghi diventa un’ossessione; uno stato d’animo nuovo si impossessa di lui, una sorta di eccitazione che tanto lo sconvolge quanto gli diviene necessaria, tanto che, per esempio, il caffè mattutino al bar si trasforma in due bicchieri di vino (“aveva sempre guardato con una sfumatura di disprezzo quegli uomini che fin dal mattino bevono vino o alcoolici al banco dei bar”), proprio per concedersi fin dall’inizio della giornata a quella nuova tensione emotiva, fino ad allora sconosciuta.
Una forza a cui è impossibile resistere trascina il protagonista in una situazione del tutto nuova, cercata e nello stesso tempo temuta, in un crescendo di eventi claustrofobici e ansiogeni in cui ragionamenti coerenti portano a domande destinate a restare senza risposta finchè l’immaginazione non è più distinguibile dalla realtà, ogni barlume di lucidità viene meno, come la forza di ribellarsi, di scuotersi e tornare alla ragione, fino al compiersi della tragedia. ( )

Egyes írókat mintha saját teremtményeik ejtenék fogságba. Ez történt Simenonnal is, aki időnkén kísérletet tett arra, hogy Maigret felügyelőt leválassza magáról, és valami olyat írjon, ami, mondjuk így, szépirodalom. Ez a kötet is két ilyen "Maigret-nélküli" kisregényt tartalmaz. Nem is erények nélkül valók, mindazonáltal. No de nézzük.

1.) [A költözködés] Émile, a "tulajdonságok nélküli ember", a középszerűség mintaképe családjával egy külvárosi lakóparkba költözik. Ez így annyiban is maradna, de a lakópark falai üdvös módon igencsak vékonyak, ezért Émile előbb akarattalanul, később igencsak akarattal betekintést nyer szomszédai életébe. A szomszédi élet pedig minden, csak nem Émilé életéhez hasonlatos: tocsog a szexualitásban és a bűnben. Hősünk pedig meghasonlik ettől a találkozástól, rágja lelkét a kíváncsiság és az ambivalens vonzalom, akár a rák, ez pedig különös vargabetűket ad életének. Érdekes történet, ami nagyjából ott végződik, ahol egy Maigret-regény kezdődni szokott, és bevallom, ez az elképzelt Maigret-regény jobban is érdekelt volna.
2.) [A macska] Történet egy öreg párról, akik az egymás iránti gyűlölet azon fokára jutottak el, ahol már szavakra sincs szükség. Fojtó légkör, ravasz játszmázások, baromi ígéretes alaphelyet, de sajnos az író túlbeszéli. A kelleténél jóval többet magyaráz, értelmez, igyekszik kontextusba helyezni a két ember viszonyát, de ezzel inkább gyengíti a szöveg erejét. Talán ha magabiztosabb, akkor jobban el meri engedni az olvasó kezét, és az én élményem is erősebb. Így nem tudtam nem arra gondolni, hogy egy ilyen alapvetést egy norvég minimalista sokkal hatásosabban kifejtett volna.

Szóval bocs, Simenon, nálam ezek könnyűnek találtattak, nem győztél meg róla, hogy Maigret nélkül is eljutottál volna a világhírig*. Igaz ugyan, hogy ötleteid azok vannak, sőt, regényenként minimum egy páratlan és izgalmas megközelítést elibénk bocsátasz, de aztán ebből az egy ötlettel megelégszel, a többit megpróbálod a puszta rutinra bízni. Talán a túl termékeny írók alapbetegsége ez: egy regényre sajnálnak több pazar ötletet elpazarolni, számukra mindegyik külön regényt kíván. Rossz épp nem volt, csak épp túlságosan erős bennem a gondolat, hogy ezekből az ötletekből mások még jobbakat írtak volna.

* Leszögezném, olvastam már remek maigret-telen kisregényt, A kísértetek címűt, az speciel nagyon megfogott. ( )

Emile Jovis quitte le vieil appartement de la rue des Francs-Bourgeois où il demeurait depuis des années, pour s'installer, avec les siens, à Clairevie, lotissement moderne de la banlieue. De cette nouvelle installation, Jovis se promet beaucoup de bonheur. Bientôt, il doit convenir que Clairevie, où chacun s'isole dans un anonymat sans âme, ne remplace que difficilement l'environnement humain de Paris. Par ailleurs, Jovis fait, à la faveur d'une cloison mal insonorisée, une singulière découverte. Son voisin, Jean Farran, appartient au milieu, il tient une boîte à strip-tease près des Champs-Elysées et est mêlé à un gang de voleurs de voitures. Chaque nuit, Jovis recueille à travers la cloison des échos de la vie la plus intime de Farran et de sa compagne, ainsi que des indications sur les menées du gangster. C'est pour lui une puissante révélation que celle de la vie criminelle, de la perversité, de l'impudeur. Il est comme fasciné et n'a de cesse d'en savoir plus. Un soir, il se rend au « Carillon », la boite de Farran. Tandis qu'une entraîneuse le soûle et s'offre à lui, Emile a l'impression, dans ce bar, d'être pris dans une sorte de piège, alors qu'on en veut tout simplement à son argent. Par défi, mais aussi pour affirmer une « liberté » soudain conquise, Jovis va se mettre à parler imprudemment, montrant qu'il est au courant de certaines choses. Quand il sortira du cabaret, une rafale de mitraillette l'abattra sur le trottoir : il mourra en demandant pardon aux siens.

Classic Simenon; a tinge of hope and lots of bitterness ( )