Gondolom, a legtöbb kamasz életében volt periódus, amikor legszívesebben Bakunyin szeretett volna lenni, és ebben az sem akadályozta meg, hogy nem tudta, ki az a Bakunyin. Nos, az úriember az azóta sajnálatosan megszűnt „forradalmi turizmus” egyik legjelentősebb képviselője, vagyis olyan pacák, aki érdekes helyekre látogat el, majd ott megkísérli a népet fellázítani uralkodója ellen. Hősünknek ez olyan jól ment, hogy legalább három államban fontolgatták kivégzését, azt pedig meg se kísérlem összeszámolni, hány helyről utasították ki. Számos börtönben tett kirándulás után aztán anyaországának, Oroszhonnak jutott a megtisztelő feladat, hogy személyével kezdjen valamit, magyarán eldöntse, hogy fellógatja a lázítás mesterét, vagy csak simán élete végéig börtönbe zárja. No most Oroszhonban ekkoriban Miklós cár uralkodott, aki egy szemernyit papkirálynak képzelte magát, úgyhogy kitalálta, nem egyszerűen lesöpri a Föld felszínéről kellemetlen ellenfelét, hanem előbb „meggyóntatja”. Vagyis jó sokáig hagyta aszalódni valami magánzárkában, aztán felszólította, hogy írásban vallja meg bűneit őcári fenségének. Bakunyin pedig, aki nyilván ekkorra már pont eleget aszalódott a cellájában egyedül, élt az alkalommal. Ez pedig az emlékirat-irodalom egyik legeredetibb produktumát eredményezte.

Bakunyin gyónása azért felettébb érdekfeszítő iromány, mert nem igazán tudjuk, mi volt vele a szerző célja. (Nem csoda, hogy a mai napig akadnak, akik szerint az egész mű hamisítvány. Amit én nem tartok valószínűnek – számomra az egész szöveg túl eredeti ahhoz, hogy hiteltelennek lássam.) Hízelegni akart uralkodójának, hátha mérsékli annak haragját? Vagy valóban olyan lekiállapotban volt, amikor őszintén meg akarta vallani hibáit, pusztán a feloldozásért? Esetleg megkísérelte átverni Miklóst, jól beolvasott neki, csak épp vallomásnak álcázta? Nem tudni. Szerintem egy picit mindegyik. Az biztos, hogy egy jó alapos magánzárka elég masszív mentális katyvaszt tud okozni az elmében, következésképpen simán lehet, Bakunyin az összes fenn említett célnak meg kívánt felelni, és még öt másik ismeretlennek is. El tudom képzelni, hogy nagy élvezettel révedt vissza kalandos rebellis múltjára, és szentül hitte, hogy ha megérteti motivációit a Cár Atyuskával, akkor a Cár Atyuska nyilván magába száll - hisz a Cár Atyuska jó! csak akik körbeveszik... -, és a világ megmenekül. Ki tudja.

(Akármi is volt amúgy a cél, a cár szívét mérsékelten lágyította meg. Az megint más kérdés, hogy az életfogytig tartó szibériai száműzetésből Bakunyin jó érzékkel megpattant, hogy aztán ifjú forradalmi turistából az anarchizmus legfőbb ideológusává nője ki magát.)

Mindenesetre a szöveg maga olyan tiszta, lelkes és lendületes, akár egy széppróza. (Sőt: meg merem kockáztatni, ennek tetejébe még őszinte is. Magam ezért sem hiszem, hogy valami hivatalnok hamisította.) Remekül ábrázolja a XIX. század derekának pezsgő szellemi légkörét, amikor a királyok és császárok még mindent megtehettek, de a nedves, penészes avar alatt parázslott azért a forradalom ígérete. Plusz van egy kis kézikönyv-jellege is a kötetnek, mert látni belőle, hogyan is „csinálják” a forradalmat: sutyorognak egymással, pénzt kunyerálnak, terveket szövögetnek, aztán persze amikor kitör a rebellió, semmi sem alakul úgy, ahogy tervezték – igazából az efféle összeesküvők zöme kevesebb szervezési talentumról tesz tanúbizonyságot, mint egy átlagos középiskolai szalagavató rendezőbizottsága. (Ez persze nem akadályozza meg a hatalom birtokosait abban, hogy úgy rettegjenek a „liberális cselszövőktől”, mintha maga a sátán instruálná őket.) Persze Bakunyin kiemelkedik közülük: remek szervező, meggyőző szónok, a cselekvésben pedig határozott* – és még írni is tud. Nem véletlen mondta róla egy forradalomcsináló kollégája, hogy a forradalom első napján felbecsülhetetlen segítség, de a forradalom második napján jobb kivégzőosztag elé állítani. Ez, gondolom, forradalmár-berkekben óriási bóknak számít.

* A felsorolásból kihagytam, hogy "eredeti gondolkodó". Talán mert filozófiáját nem érzem annyira összeszedettnek. Egyfelől remekül meglátja Oroszország, meg úgy egyáltalán: a monarchiák alapvető problémáit (a Habsburg állam szétesését például biztosra veszi), de a problémákra adott válasza kicsit zavaros. (Amit amúgy maga sem tagad.) Ez a pánszláv nacionalizmussal kevert internacionalizmus, ami egyfelől a népek közötti együttműködésre épül, másfelől viszont az oroszokat azért többre tartja más népeknél (csak épp a rendszerük, az a gyalázatos), nos, nekem valahogy nem áll össze organikus egésszé. Aztán persze később, az érett anarchista Bakunyin munkáiban majd biztos letisztul a konstrukció. ( )