Nem tudom, más hogy van vele, de én egy Nobel-díjas könyvben keresem-kutatom a jót. Merthogy ezek a svédek biztos tudnak valamit. Gondoljatok csak bele: képesek bedobozolni úgy egy rökamiét, hogy otthon kibontom, összeszerelem, és majdnem úgy néz ki, mint a katalógusban. (Jó, már nem úgy néz ki. Bocs, két gyerekem van.) Nem lehet eléggé hangsúlyozni, ez micsoda bravúr. Szóval ebben a regényben is biztos van valami, csak én nem találom. Nem arról van szó, hogy rossz – inkább csak enyhén semmilyen. Itt van ez az afrikai kislány, akit már rögtön az elején elrabolnak és eladnak, majd ez a kislány megjárja (dramaturgiai értelemben) Tolnát-Baranyát, hogy aztán nyugaton legyen illegális bevándorló. Közben mindenki mindig akar tőle valamit, és többnyire nem jót – biztos azt hiszik, ő a mesebeli aranyhalacska, és jár nekik a három kívánság. Ez pazar alap egy pazar regényhez, csak nem jött ki a lépés. Hogy mást ne mondjak, az elbeszélő nem rendelkezik szuverén hanggal, aminek következtében a konfliktusokból is hiányzik a mélység – így nem is tudnak tragédiává fejlődni. Ezt a hiányosságot még fel is erősíti, hogy Clézio valamiért olyan mennyiségű bajt-gondot próbált meg besűríteni szűk 250 oldalba, hogy semmit sincs ideje kibontani – egy-két drámai fordulópontot felhasználni és a többit elengedni, azt hiszem, üdvösebb lett volna. Még egyszer mondom, amúgy nem annyira rossz könyv, előnye például, hogy tagadhatatlanul jó szándékú, és kiemelném még a bevándorlók (ezen modern nomádok) kilátástalan, de mégsem örömtelen életének bemutatását is. És a vége is elég szép. Bár kételkedem benne, hogy feloldásként el tudom-e fogadni. Csak hát egy Nobel-díjastól azért elvárná az ember, hogy túllépjen egy Vujity Tvrtko dokumentumfilm komplexitásán. ( )