Alapos tanulmány az 1947-es párizsi békeszerződésről, elsősorban adatfétissel rendelkezőknek. (Én nem vagyok az. Ezért a négy csillag.) Amúgy szegény párizsi békeszerződés, szinte sajnálom, úgy el van bújva Trianon mögött, alig látszik ki – meggyőződésem, még a szélsőjobboldaliak jelentős része sem tudná megmondani azt sem, hol írták alá. A lap alján. Mindegy. Alapvetően úgy tekintünk rá, mint ami simán megerősítette az első világháborút lezáró szerződéseket*, holott a kortársak szemében inkább alkalom volt arra, hogy Trianon valós igazságtalanságait orvosoljuk általa: egy, az etnikai-nyelvi viszonyokat jobban tükröző határvonalat húzzunk meg. Hisz – ez a legtöbb magyar számára nyilvánvalónak tűnt – a második világháború cáfolhatatlan bizonyítéka volt annak, hogy az országcsonkítás nem megoldotta a problémákat, hanem csak elmérgesítette őket, és mi tagadás, a nagyhatalmak részéről is voltak arra utaló jelek, hogy ezt ők is így gondolják. Igen ám, de – igazságosság és elvi egyetértés ide vagy oda – olyan elég ritkán fordult elő a világtörténelemben, hogy egy győztes nagyhatalomtól vegyenek el területet, és a vesztesnek adják. Így hát Jugoszlávia és Csehszlovákia** (és pláne a Szovjetunió!) vonatkozásában már eleve elég elképzelhetetlennek tűnt bármiben reménykedni. Ugyanakkor ott volt Románia, aki maga is hitleri csatlósként görgette le a világégés jelentős részét, belőle akár le is csippenthetünk egy falatot, pluszban pedig kiharcolhatunk a székely megyéknek némi extra autonómiát, vélekedtek az okosok. És itt ismét elejtek egy „igen ám, de”-t, mert:

1.) Összes szomszédunk képes volt felmutatni valamit, ami a Harmadik Birodalommal való szembenállásnak nevezhető: Jugoszláviában Tito partizánjai legendává váltak, a szlovákok is gründoltak egy elég véresen levert felkelést, sőt, a románok is át tudtak állni (mert a puliszka néha robban, persze csak mikor az oroszok már a spájzban vannak és kanalazzák), hogy 14 hadosztállyal részt vegyenek a nácik (és magyarok) elleni háborúban. Csak mi, magyarok nem tudtunk prezentálni semmi épkézláb ellenállásszerűséget. Mert lehet azon filozofálni, hogy meg kellett volna-e akadályozni a német megszállást, illetve hogy végső soron vonakodó vagy inkább utolsó csatlós voltunk-e, de ezek csak árnyalhatnak egy keserű tényt: a magyar katona német katonára legfeljebb elvétve sütött el fegyvert***.
2.) Romsics kiemelt jelentőséget tulajdonít továbbá annak, hogy bár a nyugati hatalmak némi szimpátiát mutattak a magyar elképzelések iránt, a szovjetek végig ellenünk dolgoztak. Vélhetően azért, mert mind Romániában, mind Csehszlovákiában már nyeregben érezték magukat, de Magyarországon még polgári kormányzat regnált. Következésképpen nekik az állt érdekükben, hogy a magyar állam politikai berendezkedését tegyék instabillá azzal, hogy egy kudarcként értelmezhető békét kényszerítenek rájuk. Eljárásukat pedig külön álságossá teszi, hogy közben Molotov végig hitegette a magyar felet a szovjetek jóindulatával kapcsolatban.

(Mondjuk hozzátenném, a párizsi békeszerződés azért nem volt totális kudarc: bár egy talpalatnyi helyet sem nyertünk, sőt, három falut még el is csatoltak tőlünk, de legalább a csehek által kezdeményezett egyoldalú erőszakos kitelepítést meg tudtuk akadályozni. Pedig a szovjetek e téren is ellenünk dolgoztak. Persze ez így utólag eredménynek látszik, de az akkori reményekhez képest csekély vigasz lehetett.)

Aki pedig esetleg ennél többet szeretne tudni arról, hogy lesz a reményből csekély vigasz, annak tényleg muszáj lesz megszereznie ezt a könyvet. Sok név lesz benne. Meg adat. Én szóltam.

* Kivéve Dunacsún, Horvátjárfalu, Oroszvár lakosságát, akiket azért még odacsatoltak Csehszlovákiához, egyfajta hídfőt képezve Pozsony alá.
** Persze lehetne azzal érvelni, hogy ha a csehek szenvedő fél is voltak, de a szlovák állam nagyon készségesen együttműködött Hitlerrel. Azonban 47-ben Szlovákia mint olyan, már nem létezett, és ők amúgy is legalább felmutattak egy komolyabb partizánmozgalmat.
*** Hogy mennyiben lett volna kötelességünk az ellenállás, illetve milyen realitása volt a kiugrásnak, a mai napig parázs történelmi viták középpontja. Legutóbb Borhi László kísérelte meg relativizálni a magyar felelősséget, azt állítva, a nyugati hatalmak minket tudatosan megtévesztettek, és kvázi kiprovokálták a német megszállást – holott tudták, ők semmiféle segítséget nem fognak tudni nyújtani. Amely érveléssel nekem csak annyi a bajom, hogy eddig azt hittem, egy ország azért áll ellent egy másik országnak, mert a saját szabadságát akarja megóvni. De ezek szerint kell egy harmadik országtól is kapnia érte cserébe valamit. Másfelől meg a kérdés, hogy beugrattak-e minket a kiugrási kísérletbe (khm, khm), vagy sem, alapvetően lényegtelen annak a kérdésnek a vizsgálatakor, hogy ellenálltunk-e a német megszállásnak, vagy sem. ( )