– Milyen az új Nádas?
– Hát… Nádas.

Ui.: Nem tudom, mennyire szerencsés egy hátsó borítót azzal a mondattal koronázni meg, hogy, idézem: „A nagy művek létrejöttének forrásvidékén járunk ezeket a noteszlapokat olvasva.” Szép mondat, szó se róla, egy értékelés zárómondatának tutira megfelel. (Lehet, lopom is.) Csak hát azt a benyomást keltik az emberben, hogy vannak a Nagy Művek, és vannak ugye ezek az… izécskék… noteszlapok… íróasztalfiókban talált miújságok… Mérföldkövek A Nagy Íróvá Válás Útján… dolgok, amiket igazán csak az irodalomtudomány értékelhet méltóképpen… egyszóval: a reszli. De szerintem ez nem reszli, ezek nagyon is pakk szövegek. A maguk töredékes, homályos, helyenként álomszerű szerkesztettségükben tartalmazzák mindazt, amiért Nádast olvasni érdemes: a nyugalom és a nyugtalanság különös fúzióját, az éles szem, az érzékeny intellektus és a biztos kéz együttműködéséből születő finom mondatokat. Mert a Nádas-mondat finom. Elképzelhető persze, hogy tényleg, ezek csak bagatellek, ujjgyakorlatok, ha a nagyregényekkel vetjük össze őket. Lehet, maga Nádas is ezt mondaná. Nekem valamiért mégis tetszettek. Nagyobb bajom sose legyen.
Ui2.: Mondjuk, azért érheti szó a kiadói koncepciót, hogy a négy elbeszélés csak úgy kontextus nélkül van egymás mellé helyezve. Se egy első megjelenés, se egy magyarázat, hogy miért nem volt első megjelenés. Két szöveg a hetvenes évekből, két szöveg a kilencvenes évekből, de csak egy elég halvány utalás köti őket össze: hogy mind a „szabadság tréningjei”. Keveslem.
Ui3.: Amúgy meg: a nagy művek létrejöttének forrásvidékén járunk ezeket a noteszlapokat olvasva. ( )