Hángörien proto-roadmovie. Kilencvennel dübörög a Zil, szerelmesen susognak a szelepek, a harminc mázsa betonelem meg se kottyan a gépnek, és ha lepakoltunk Pakson, vár minket a halászcsárda, az út mentén meg – talán – egy csinos stoppos. És közben szól az Emerson, Lake & Palmer a magnóból. Kádári idill… lenne, de a yard gyanakvón vizslatja a sofőrt, mert hát ugye mi ez a hosszú haj? Zárva volt a fodrász?

Bertha nagyon jól adja az emberarcú szocializmus atmoszféráját, a vajszínű Volgák kipufogófüstje, a sült dévér és az olcsó Kanizsai sör illata tölti be a regényt* – ám a könyv elsősorban mégis a vágyról szól. Mert sofőrünk, Varjú, aki néha Kánya, néha pedig Kenguru, vágyakozik. Pazarul vezet be minket ebbe az érzésbe a szerző, amikor lefesti a Zil pilótafülkéjét, ami nem is pilótafülke már, de szentély: tele a rothadó kapitalizmus rekvizítumaival. Varjú számára egy közönséges Camel-reklám, amit valami külföldi magazinból vágott ki, olyan, akár a festett Mária-kép, a kommersz angol szavak pedig (melyek neki olyan egzotikusnak tűnnek, mintha szuahéliül lennének) titokzatos varázsigékké lényegülnek át. Hívja valami Varjút (alias Kánya, alias Kenguru), de ugyanakkor van, ami a maradás mellett szól. Mert választani kell: Zil teherautó vagy Volvo kamion? A törékeny Zsozsó vagy a nagymellű modellek egy svéd képeslapról? Balatonmáriafürdő vagy Marseille? Kovács Kati vagy Led Zeppelin? (Jó, mondjuk ez utóbbi nem kérdés. Hagyjuk is.) Döntsél jól, Varjú. Mert bírlak.

(Köszönöm David Foster Wallace-nak, hogy olyan bitang vastag könyvet írt, amit lehetetlen tömegközlekedésre magunkkal vinni, vagy legalábbis külön vonaljegyet kéne váltani hozzá. Ezen elemek összejátszásának köszönhető, hogy megismerkedtem eme remek regénnyel.)

* No és a magyar irodalom – talán első? – füves cigijének átható zamata. ( )