Kezdem egy bűnös leegyszerűsítéssel: ez egy második világháborús kémregény, amiből kiviláglik, milyen rettentő dolog is a történelem. Nos, nem: Twardoch ugyanis elég egyértelműen leszögezi, hogy szerinte nem a történelem a rettentő – az ugyanis csak egy absztrakció, mocskosnak meg gonosznak nevezni egyrészt szépelgés, másfelől meg olyan marhaság, mint az időjárást rosszindulattal ruházni fel. Ami rettentő, mocskos meg gonosz, az bizony maga az ember, aki csinálja. Ebből az alapvetésből fakad, hogy ez a regény nem valami szívderítő olvasmány, ezer okból kellemetlen érzéseket kelt olvasójában, és ami azt illeti, helyenként konkrétan fájdalmas is – ez az a fajta fájdalom, amikor az ember két kézzel ragadná meg a főszereplő grabancát, miközben az arcába üvölti, hogy „Nem, nem teheted meg ezt!”, ám erre persze nincs módja. A főszereplő meg megteszi. Azt, amit.

Két dolog miatt nagyon bátor könyv ez, és ezek miatt nem tudok neki mást adni, mint öt csillagot.
1.) Az elbeszélő személye. Elhangzott már itt az értékelésekben, hogy Konstanty Willemann varsói polgár egy igazi, tőről metszett antihős: szexista, morfinista, egoista, jellemtelen, amit csak el tudunk képzelni. Ráadásul alighanem skizofrén – különösen ha az ő hangjának tekintjük azt a narrátort, aki folyton-folyvást belebeszél a szövegbe, kívülről vizsgálva Kostek cselekedeteit, hol szeretettel, hol szánakozással fordulva felé. Ez a másodlagos narrátor alkalmasint a kötet legnagyobb rejtélye. Nem puszta „belső hang”, hiszen látja a jövőt, nem azonosítható olyan könnyen magával az íróval, hiszen nőnemű – hát akkor ki ő? Egy párka? Vagy netán Clio, a történetírás istennője? Ennek kisilabizálása ránk van bízva. Ugyanakkor ez a kettős narráció növeli az egyébként is hipernyugtalan, helyenként kifejezetten látomásos textus mélységét, olyan gödröt ásva az olvasó alá, amibe könnyű beleesni. És bár a szöveg azt a hatást kelti, hogy egyfajta „ösztönös” próza, de valójában nagyon tervezetten konstruálja meg Twardoch az elme zavarodottságát.
2.) Az író olyan ügyeket feszeget és profanizál, ami Lengyelhonban abszolút szentség: a hazafiasság és az ellenállás kérdését. Talán Willemann is azért ilyen túlhajszoltan elcseszett figura, mert így Twardoch büntetlenül adhatja a szájába azokat a gondolatokat, amiket egy „rendes lengyel” nem gondolhatna. Mert az egy dolog, hogy Kostek olyan, amilyen, de nézzük meg, kik az ellenpólusai: megannyi „eugenetikus” beállítottságú, ostoba, primitív nagylengyel, akik kvázi véletlenül harcolnak Hitler ellen, hiszen nagyjából ugyanúgy vélekednek a rendről, a zsidókról, a bolsevikokról meg a katonai erényekről, mint a nácik. Történelmi vicc, hogy ők lennének a jó fiúk.

Szóval erős könyv. Folyamatos bizonytalanságban tartja az olvasót – groteszk módon azzal, hogy időről időre feltárja előtte a szereplők jövőjét. (És még egy hosszabb budapesti jelenet is van benne!) Aki szeret zavarba esni, és nem elvárás nála, hogy kis piros pipacsok nyíljanak a szívében egy könyvtől, az próbálkozzon meg vele.

( )

Un chef d'oeuvre ( )