"Neveletlenség üdvözölni azt, aki éppen vizel vagy beleit üríti."
(Rotterdami Erasmus: De civilitate morum puerillum)

Jó tudni, hogy a nagy Erasmus foglalkozott azért fontos dolgokkal is.

Ha a kötet első felét nézzük, olybá tűnik, mintha a holmi illemtani összefoglalót látnánk: hogyan változott a századok során az asztali etikett, milyen szabályok vonatkoztak az orrtörlésre, a köpködésre vagy az evőeszközök használatára. Mondhatni, ez a kötet érdekesebbik fele, megtudjuk például, hogy nem ildomos "odanyújtani másnak valami büdös dolgot, hogy szagolja meg". Mindezt nem is akárki, hanem egy érsek (Giovanni della Casa) közli velünk, ami azért jelzi, eleink szakmányban tolták egymás orra alá a különböző aromás rothadmányokat, különben nem kellett volna érseki tekintéllyel tiltani. Elias folyamatában mutatja be, ahogy mai szemmel nézve igencsak undok cselekmények előbb az "udvar" szintjén esnek tilalom alá, majd tabusításuk leszivárog a társadalom alsóbb szintjeire is. Mondjuk, így terjed a "civilizáció".

Aztán a kötet második felében jön a keményebb, mondhatni, csonthéjas szöveg. Elias ugyanis szintet ugrik, az orrtúrás és az asztalkendők világa helyett hirtelen a nyugati államok* kialakulásának mikéntjében találjuk magunkat. Ezek a társadalmak minőségileg különböztek az ókoriaktól, egyfelől mert nem rabszolgatartásra épültek, másfelől pedig nem a ragadtak le a vízpartoknál, mint a Római Birodalom, hanem a kontinens belseje felé is terjeszkedtek. A szerző legfontosabb állítása, hogy a nyugati államok fejlődésének hajtóereje egy alapvető ambivalencia. Egyfelől jellemzi a központi hatalom folyamatos erősödése, aminek köszönhetően a királyok és az udvar fokozatosan (bár időnkénti visszaesésekkel) adó- és erőszakmonopóliumra tettek szert. Másfelől viszont ez a folyamat a társadalom egyre mélyebb diverzifikáltságával járt együtt, aminek következménye az lett, hogy a különböző elemek egyre inkább függeni kezdtek egymástól, még akkor is, ha az egyik egyértelműen alárendelt helyzetben is volt a másikkal szemben. Király függött az úrtól, úr a királytól, város a vidéktől és vidék a várostól, nemes a paraszttól és paraszt a nemestől. Mindenki egyre inkább rá volt utalva a másikra, a társadalmat egyre inkább átszőtte a kölcsönös függőség. A kulcs tehát, hogy az állam különböző tagjai között a viszonyok nem egyirányúak, hanem ugyanaz a viszony akár egyszerre lehet pozitív és negatív. Ez pedig egy folyamatos feszültséget teremtett a felek között, egyfajta törékeny egyensúlyt, ami felett az uralkodó csak azért tudott valamiféle kontrollt tartani, mert alávetettjei maguktól nem bírtak volna egymással, ezért mindegyik kénytelen volt (legalább időnként) a király támogatásáért folyamodni. (Ezt nevezi Elias királymechanizmusnak.) Ugyanakkor a tény, hogy a társadalmi egymásrautaltság egyre nőtt, ez egyben azt is jelentette, hogy a társadalmi csoportok fokozatosan többletjogokat tudtak szerezni maguknak - ez pedig lassan elvezetett minket oda, ahol ma a nyugati civilizáció van.

És itt találkozik egymással a kötet két fele. Eliasnak ugyanis az a baja az eddigi hipotézisekkel, hogy mind kiragadott pillanatokon keresztül, pontszerűen akarták magyarázni a civilizáció kialakulását. Pedig Elias szerint éppen az a lényeg, hogy nincsenek pillanatok, hanem egyetlen folyamat van, ahol a mikroszint eseményei (mint amilyen az asztali késhasználat) éppannyira lényegesek, mint Navarrai Henrik összes törvényei. Néhol túlírtnak tűnő szöveg, talán mert Elias a nüanszokon is hosszan hajlamos elidőzni. De érezni benne, forradalmi gondolatai vannak arról, hogyan kell szemlélni a történelmet, igyekszik olyan pszichológiai fogalmakat is integrálni (szégyen, feszélyezettség, egyéni agresszió, tudatalatti, stb.), amiket addig - és azóta is - a történészek bottal se piszkáltak. Összességében hihetetlenül izgalmas konstrukció a civilizációról, ami igazából nincs is, vagy legalábbis nincs kész, hisz folyton átalakul. Következésképpen talán pontosabb "civilizálódásról" beszélni. Néhol pedig még arról sem.

* Tegyük hozzá, amikor Elias a nyugati államról beszél, elsősorban a francia államról beszél. Ezzel együtt nem mulasztja el beleszőni fejtegetéseibe a német** vagy az angol állam sajátos fejlődési útjait sem, egyszerűen Franciaországot tartja leginkább alkalmasnak arra, hogy hipotézisét modellezze általa.
** Talán nem érdektelen (bár az értékelés ívéből kilóg) megemlíteni, hogy a francia és a német civilizációszemlélet között Elias fontos eltérést lát: az első a klasszikus "civilizáció", ami nyitott, és jellemzően az uralkodói udvarból lefelé terjed, a németre viszont inkább a "kultúra" elnevezést használja, ami a romantika hatására a hazafias polgárság körében jött létre, nem kis részben az idegen származású uralkodói házakkal szemben. Amíg a francia "civilizáció" lényege, hogy expanzív, meg akar honosodni mindenfelé, addig a német "kultúra" valami ellen határozza meg magát, ezért zártabb konstrukció. Bár magyar nyelvterületen a "kultúra" fogalma egyértelműen pozitív jelentéstartalommal bír, ezért ez a fejtegetés talán idegen tőlünk, de azért itthon is tapasztaljuk, hogy amelyik politikus a "mi kultúránkat" emlegeti, az többnyire valakivel szemben akar mozgósítani minket. ( )

Apesar deste segundo volume ser muito mais interessante do que o primeiro, forma com ele um todo coerente, sendo necessário a leitura do primeiro para compreender a tese do autor.
Após a abordagem dos conceitos de civilização e cultura em França e na Alemanha, o autor terminou o primeiro volume com as condições que levaram às mudanças de comportamentos sociais. Começa este segundo volume com uma análise muito interessante obre o monopólio do uso da violência e do consequente monopólio da cobrança de taxas e impostos.
Para tanto, faz um analise histórica de cariz hegeliano, começando em Carlos Magno, para demonstrar que sob um poder monopólico há tendências centrífugas que levam à desintegração desse poder, as quais depois de lutarem pela sobrevivência, tentam reconstruir em seu favor esse mesmo poder. Este equilíbrio instável entre tensões centrífugas e tensões centrípetas é válido tanto em termos de política, como sociais e económicos. Portanto, as conclusões do autor sobre os equilíbrios políticos na Idade Média são igualmente válidos para a lutas económicas dos nossos dias.
Porque os equilíbrios político, social e económico ainda não foram conseguidos, o autor termina concluindo que ainda não nos podemos considerar civilizados, pois o processo civilizacional ainda está em curso. ( )

Esta obra começa por ser muito seca, de difícil leitura, definindo conceitos que apesar de se revelarem úteis, não são uma leitura agradável.
Depois, na parte II, a escrita torna-se mais fluída, mas os temas não são muito interessantes.
Finalmente chegamos ao capítulo IX e X que falam respectivamente de sexo e de violência e a obra revela-se muito interessante. Quase ouso dizer que esses dois capítulos finais são suficientes para perceber a mensagem do autor. ( )

In deze nog altijd actuele studie over de sociale herkomst van vormen en gedrag laat Elias zien hoe de regels voor aanvaardbaar gedrag in de maatschappelijke bovenlagen zijn ontwikkeld. Vanaf de late middeleeuwen tot het begin van de negentiende eeuw vinden ingrijpende veranderingen plaats, die onze normen en waarden tot op de dag van vandaag bepalen.

Op grond van historisch materiaal laat Elias zien hoe onze gedragsvormen, en de daarmee corresponderende manieren van denken en voelen, zijn beïnvloed door de ontwikkeling van de maatschappelijke verhoudingen. Verschuivende machtsverhoudingen spelen daarbij een doorslaggevende rol.

Dit boek, dat in 1939 verscheen en dat Uitgeverij Boom in 2001 voor het eerst in Nederlandse vertaling heeft uitgebracht, heeft inmiddels de status van een klassiek werk. Het hoort daarom bij uitstek thuis in de reeks Grote Klassieken.

Norbert Elias, geboren in Breslau in 1897 en gestorven in Amsterdam in 1990, geldt als een van de grootste sociologen uit de twintigste eeuw. Zijn invloed werkt nog steeds door in allerlei wetenschapsgebieden, waaronder de geschiedschrijving, de literatuurwetenschap, de filosofie en de psychologie. Bij Boom verschenen tevens van zijn hand De hofsamenleving (2001), Studies over de Duitsers (2003) en Gevestigden en buitenstaanders (2005).
Recensie(s)

Deze klassieker over de ontwikkeling van de westerse beschaving vanaf de Middeleeuwen verscheen voor het eerst in 1939, maar werd pas echt populair en invloedrijk in de jaren zestig en zeventig van de twintigste eeuw. De socioloog Elias (1897-1990) verbindt in deze magistrale studie sociologische, psychologische en historische inzichten om antwoord te kunnen geven op de vraag waarom en in welk opzicht mensen zich in de loop der eeuwen anders, 'beschaafder', zijn gaan gedragen. Aan de hand van voorschriften uit oude etiquetteboeken laat hij zien hoe omgangsvormen tussen mensen in de loop der tijd zijn veranderd. Dat levert soms vermakelijke passages op over het eten, het neus-snuiten, het spugen etc. Op knappe wijze verbindt de auteur de wijze waarop mensen zichzelf en anderen ervaren met processen van staatsvorming. Deze studie heeft veel sociologen en andere onderzoekers in hun werk geinspireerd en heeft ook geleid tot discussies over de vraag of het civilisatieproces in de westerse samenleving ononderbroken doorgaat of van richting is veranderd.

*The Civilizing Process* is dense, discursive, Germanic, and in some ways pre-professional in its sociology (Elias has to argue at length, for example, for a discipline of historical psychology that is now well-established), but also fascinating and, in places, hilarious.

The first third of the book details the historical development of manners in the West (primarily France, Germany and England) through a survey of etiquette instructions from the early middle ages to the nineteenth century. This is the hilarious part, as behaviors a modern adult would not even consider (such as pissing on the tapestries in a home, or picking up a turd and offering it to another person to smell) turn out to be learned aversions from which our ancestors had to be deterred. I loved the specificity of this portion of the book; the section on attitudes toward meat-eating was especially fascinating, and I adore the coinage "threshold of repugnance," which Elias uses throughout. Reading it transformed my view of my own reactions and behavior in many everyday situations, and made me think about how things I usually consider "natural," such as feeling disgusted upon walking by a pool of vomit next to a dumpster, actually result from a complex web of socio- and psycho-historical factors.

The last two-thirds of the book were more of a slog for me, but I'm glad I read them. They address the larger historical causes and effects that lead to the outward signs of "civilization" outlined in the first section. His view of history is sometimes uncomfortably teleological (all cultures are on some point of the same continuum, and the Western countries are the farthest advanced along it), but his observations are still quite interesting, and considering the publication date (1939) he takes a very balanced view toward Freud's psychoanalytical revolution - for Elias, it's important but in need of much further refinement. He makes many points which I found myself chewing over long after having read them, and applying to other histories and works of art.

Overall, I highly recommend it, although I might skip over the majority of Part IV, which is largely a reiteration of the points that have gone before, and go straight to the last, concluding section ( )