Walter végső soron klasszikus írói eszközhöz nyúl, amikor egy (kitalált vagy valós) újsághír-szerűségből indítja el regényét: október 21-én egy világtól elzárt útépítésen megölnek egy férfit. Mikszáthnál és Dosztojevszkijnél is láttunk már hasonlót, a svájci író azonban posztmodern hagyományoknak megfelelve csavar az ősi trükkön, mert kétszeresen is retrospektív folyammá alakítja a szöveget. Az első szál a tett rekonstrukciója: láthatjuk a Némát, a fiatalembert, aki megérkezik a Jura-hegység kellős közepébe, az útépítő brigádba. A Némának természetesen vagy egy fojtogató titka: apját keresi, aki még gyerekként elhagyta őt, de a problémák nem a keresésből, hanem épp a megtalálásból fakadnak – ez indítja el azon az úton az eseményeket, ami törvényszerűen elvezet a megjósolt tragédiáig. Walter egy eredeti ötlettel fűszerezi ezt a szálat: szereplőit E/2-ben szólítja meg („És amikor ott ültél a farakáson, Hein…”), amivel valamiképp megelőlegezi és hatványozza felelősségüket a bekövetkező gyilkosságban.

A másodlagos visszatekintésben pedig a Néma gyerekkorából kapunk ízelítőt. Ezekben a fejezetekben az igazi főszereplő maga az apa, aki, akár jelen van, akár nem, kényszerítő erővel határozza meg fia sorsát. Igazi freudista atya-szörnyről van személyében szó, olyasvalakiről, aki bámulatra méltó, mégis félelmetes, kiváló választás, ha olyasvalakit akar az író, aki képes előidézni valakiben a szavak elvesztésének traumáját. (Nyilván az, hogy ennek a sokknak a következménye pont a némaság, egy nem túl visszafogott szimbólum a családon belüli erőszakról, és annak társadalmi elhallgatásáról. Már úgy nyilván, hogy nyilván szerintem nyilván.)

Összességében nagyon súlyos, nagyon tömör szöveg: Walter mindkét szálat némi homályossággal vázolja, szabad teret hagyva az olvasói értelmezésnek. Különösen azt éreztem élményszerűnek, ahogy a nyálkás, szeles őszi hegyi erdő atmoszféráját megalkotja – így november végén nagyon át tudtam érezni azt a csontig hatoló nyirkosságot. A végső „leszámolás” pedig egyszerűen mesteri – megint bebizonyosodott, hogy ha egy masszív, lassan építkező történet a végén pörög fel, az a kontraszt okán sokkal nagyobb hatást kelt. Figyelemre méltó. ( )