Un affresco di umane meschinità e insieme una grande storia di amicizia. Personaggi memorabili, dal primo all'ultimo. E in più il racconto dell'Italia fascista degli anni '40. Pubblicato nel 1954, decisamente uno dei capisaldi della nostra letteratura del dopoguerra. ( )

Parise a bevált sikerreceptre bízza magát: fog egy/több gyereket, belehelyezi őket egy vészjósló történelmi környezetbe (ebben az esetben ez Mussolini fasiszta Itáliája), aztán hadd szóljon. Ugyan melyik kiadó utasítana vissza egy efféle kéziratot? A kutya szerepeltetése elmaradt, de cserébe az író érzékletesen, finoman ábrázolja a korszak atmoszféráját.

A szép pap ízig-vérig szegényregény: a nyomorban élők világát mutatja be jól csoportosított eszközökkel, feléjük fordítva minden mozgósítható szimpátiánkat. Persze ne a Móricz-féle „összeszorított-foggal-döglök-éhen”-típusú szegénységre gondoljunk, Parise világa a talján nincstelenségé: harsányság, lopkodás, katolicizmus és túlfűtött szexualitás. Ez a könyv igazi síkja, minden más elem csak ezt húzza alá. A társasház is, mint a cselekmény fő színtere, nem más, mint a társadalom kicsinyített makettje: van itt háztulajdonos, lecsúszott arisztokrata, fasiszta tisztségviselő, de legtöbben természetesen a nélkülözők, az esélytelenek vannak.

A cselekmény másik szála don Gaspare, a spanyol polgárháborút falangista oldalon megjárt pap története: az atya férfiúi kisugárzásával szinte megbabonázza a tisztelt lakóközösség nőtagjait. Itt felsejlik számomra egy párhuzam: ahogy az égnek szegezett állú Duce a nem létező katonai erő és a Római Birodalom újraépítésének ígéretével kábítja el Olaszországot, úgy don Gaspare is öntudatlanul olyasmivel kecsegteti a vénkisasszonyokat, aminek hivatásából adódóan nem lehet/nem lehetne birtokában: férfiúi erejével, daliás termetével. Bukásának oka pedig - spoiler! -, akárcsak Mussolini esetében, az lesz, amikor a tettek szintjén számon kérik tőle ezeket a tulajdonságokat.

És még egy spoiler: értelmezhető Duce-párhuzamként Esposito lovag és az ő budijának esete is. A ház legtiszteletreméltóbb fasisztája a két illemhely közül az egyiket kisajátítja magának, és felcsinosítja: gyönyörű tapéta, mintás gumiszőnyeg, hangulatvilágítás és új WC-csésze. Így lesz büszkeségének legfőbb tárgya a szobácska, ahol a salakanyagok távoznak. Aztán egy nap a rendeltetésszerű használat közben a túl nehéz WC-csésze átszakítja a plafont, és az udvarra zuhan, Esposito pedig pucér seggel lóg a vastraverzekről, mindenki szeme láttára. Nekem erről Mussolini II. világháborús szerepvállalása ugrott be…

Bár Parise nem mindig tudja zökkenőmentesen összefésülni a regény elütő szálait, A szép pap a kategória egyik kiemelkedő példánya. ( )

This is a perfect example of why style is important. It's a neorealist story with a...I don't know, almost baroque style. It just doesn't work.
The story I liked (small town gossip and hypocrisy and how it can actually be profited from by poor kids trying to get by on anything), but the style...it actually made the book not fun to read.
Not only was the prose not right, even the conceit was a little forced. It was narrated by one of the "street urchins", but how could he possibly know everything that happened (and with baroque prose no less)? We don't only get what he is thinking and feeling, but what others are thinking and feeling. A lot of times this was justified by saying something like, "I was hiding behind the door, listening in on the conversation". Come on, _every_ time?
I suppose in a better book I could let this point go, but in this one...sorry! ( )

853.914 PAR