Megpróbálom először is önálló műalkotásként értékelni.

Szóval: tetszett. Nagyon meg is lepődtem rajta, mert az elvárásaim karcsúak voltak, de tán még a Ne bántsátok a feketerigót!-nál is jobban élveztem*. Igazi karcos southern gothic, kötelező néger szakácsnővel, decens, merev derekú déli hölgyekkel, tornácokkal, izzadságfoltokkal, miegymás. Ráadásul Harper Lee-nek üdítően ironikus a humora, figurái is oda vannak téve, úgyhogy majdnem minden rendben van. Ez a könyv amúgy nem is annyira a négerkérdésről szól, mint inkább a gyermekkor jóvátehetetlen elvesztéséről, hogy abba az otthonba, amit egykor elhagytunk, többet már nem térhetünk vissza. Lee-nek erről aztán van bőven mondanivalója, ami tagadhatatlanul szétfeszíti a regény kereteit. Ettől lesz csapongó, és alighanem ezért nyúlnak túl hosszúra a retrospektív visszatekintések a boldog ifjúságra, ezért van indokolatlanul teletömve a magyar olvasó számára jórészt ismeretlen politikai és irodalmi utalásokkal** – és talán ezért olyan a vége, amilyen. Egy kicsit elkent, egy félmegoldással megelégedő. Ez így felsorolva sok negatívumnak tűnhet, de olvasva nem éreztem súlyukat – sőt némelyik kifejezetten bájosnak hatott. Nyers lett tőlük a szöveg, én meg vonzódom a nyers szövegekhez.

Amúgy meg: kevés könyv van, amit nehezebb lenne önmagában értékelni. Olyan ez az egész ügy, mintha Harper Lee direkt az irodalom nagy posztmodern rejtvényeinek egyikét akarta volna megalkotni. Itt van ez a kézirat, egy minőségi szöveg, amit Pulitzer-díjas főműve előtt írt meg, de ami kronológiailag húsz évvel az után játszódik – és ami kvázi szembeköpi a hős, Atticus Finch mítoszát. Talán (ez nyilván csak teória) az történt, hogy Lee megírta első könyvét, és maga is látá, ez így túl szétszórt, a probléma sincs világosan megragadva, ráadásul valahogy túlságosan mentegető***. Félrerakta hát, és újból belekezdett, más szemszögből, nagyobb fegyelemmel, de talán ugyanazzal a céllal. De időközben rájött, hogy a könyv, ami az illúziók elvesztéséről szól, szólhatna akár az illúzió diadaláról is. És akkor – hadd szóljon. Jól döntött, mert az alaposan átgyúrt változat valóban ledózerolta Amerika könyvpiacát. És az is érthető, miért nem akarta ezek után, hogy ez a könyv megjelenjen: egyszerűen üti a Ne bántsátok…-univerzumot. Szóval (önértékétől függetlenül) nem szabadott volna kiadni. És mégis: ki kellett adni. Mert ha üti is egymást a két könyv, ebből a konfliktusból az olvasónak van mit tanulnia: hogy a problémák azzal nem oldódnak meg, hogy győzött az igazság. A problémák általában épp ott kezdődnek.

* Nehéz ezt megmondani, mert régen olvastam. Ami e mű szempontjából talán üdvös is.
** Amin azért a lábjegyzetek segítenek kicsit.
*** Ez a lábjegyzet egyfelől egy varacskos nagy SPOILER lesz, másfelől, másfelől meg pöttyet unalmas politikatörténeti adalék, ám a regény értelmezésében lényeges lehet. Szóval az van, hogy 1954-ben az USA Legfelsőbb Bírósága törvényellenesnek ítélte a déli államokban az iskolai szegregációt. Vagyis előírta, hogy a négerek és a fehérek együtt kell iskolába járjanak. Atticus Finch erre reagálva áll ki a szegregáció mellett, vagyis a néger egyenjogúsítás ellen – saját bevallása szerint nem annyira a négerekkel van baja, mint inkább azzal, hogy a Legfelsőbb Bíróság beleavatkozik a déli államok belügyeibe. Ezt a problémát nem illik elbagatellizálni, mert az USA föderalista alkotmánya valóban nagy autonómiát ad az államoknak, és ennek az autonómiának a megsértése hagyományosan nagy ellenállást vált ki. Nem véletlen, hogy a halálbüntetést sem tudták az egész ország területén eltörölni. Tehát Finch hozzáállásában nyilván van valami – de ezt nem érzem elegendő indoknak ahhoz, hogy véresszájú, rasszista pöcsfejek mellett mutatkozzon miatta. A regény szereplői megengedőbbek nálam ebben a kérdésben, úgy látszik. Értem én, hogy ő jót akar, csak mit csináljon, ha nincs más szövetségese – de ez engem azokra a nemzeti érzelmű mai közszereplőkre emlékeztet, akik anno tisztségviselők voltak a szocializmusban (igen magas szinten), de saját bevallásuk szerint csak azért, hogy bomlasszák a rendszert. Na ja. ( )