My heart aches for the (poor) people of this tiny country. The U.S. uses their"aid" to keep communism from getting a toehold. But everyone is so corrupt, especially us, that it's probably worse than keeping our filthy hands out. Didion wrote without emotion of atrocities that are a daily part of life. ( )

Egy igazi gyöngyszem a Közép-Amerika iránt érdeklődőknek: szubjektív esszé Salvadorról, és egyben politikai pamflet. Az időpont 1982 – a focirajongók tudják, hogy ebben az évben akadt egy Salvadorral kapcsolatos esemény, aminek magyar vonatkozása is van. Nos, ez az esemény legkevésbé sem tárgya ennek a riportkönyvnek, másfelől meg akkoriban annak az országnak a lakosságát sokkal komolyabb problémák foglalkoztatták, mint hogy aranylábú (mert az arany az nehéz, ugye) fiaink 10:1-re leiskolázták őket a VB-n.

Didion túlfűtött, vibráló szövege egy olyan országot mutat be, ahol visszafogott reggelnek minősül, amikor csak hét hullát szállítanak be golyóval a fejükben a helyi hullaházba. Ebben az országban a félelem mindent megbénító szelleme uralkodik – az ember egész egyszerűen nem tudhatja, hogy aznap nem pont őt pakolják-e be egy Toyota furgonba valakik… mert tulajdonképpen tényleg bárkik, bármiért megtehetik ezt – jobboldaliak, baloldaliak, bár azért leginkább a kormányerők. Ez egy nyugat-európai aggyal teljesen elképzelhetetlen légkör – és hát egyelőre még közép-keleti aggyal is nehezen elképzelhető, hál’Istennek –, de Didion nagy erővel képes megjeleníteni.

Ezen felül ez a könyv egyben kemény támadás a Reagen-kormányzat külpolitikája ellen, ami (a hidegháborúra hivatkozva) nem hogy nem állította meg a vérontást, de még mélyítette is a válságot. A suskusolás, amit a jenki külügyérek művelnek a földnek abban a szegletében diplomácia címén, olyan tekintetben érthető, hogy őket akkortájt az „ellenségem ellensége a barátom” elv vezérelte. És hát a szemükben akkor a marxizmus volt a főgonosz, a velük szemben álló militarista rezsimek pedig szövetségesnek minősültek. Csak hát ha valami érthető, attól még lehet rohadt ügy, sőt: baromság, látva, hogy az említett rezsimek kicsikarták ugyan a segélyeket az USA-tól (amit aztán magánbankszámlákra utaltak, többnyire Miamiban), de cserébe alig mutattak fel valamit. Persze mindez ’82 előtt történt, vonhatjuk meg a vállunkat, és már csak történelem. Ugyanakkor a fenn említett elv alighanem máig meghatározza a nagyhatalmak viselkedését kritikus geopolitikai régiókban – a kisebbik rossz (monarchista rezsimek és tegnapi terroristák) támogatása annak reményében, hogy a nagyobbikat izoláljuk. Ez a könyv ennek technikájába is villanásnyi betekintést nyújt. Azon túl, hogy közben tényleg nagyon magas szintű, bikaerős irodalmi szöveg. ( )

Didion visited El Salvador for a fortnight in 1982 and this short book expanded upon her New York Review of Books essay.

“Terror is the given of the place” and Didion tries to illustrate this with a montage of incidents and anecdotes which include the humour of the absurd, as you don’t want to think about the details of the horror of the commonplace deaths. This can be theoretically understood from Didion’s descriptions of the body dumps, the government death squads and the“disappearances”, but is numbing.
Didion’s book is not only about the impact of the terror upon her and her thinking, but also the way in which the American military and diplomatic presence had to view the situation in order to justify their involvement in assisting the government. She is not opining whether the US presence in El Salvador is right or wrong, just trying to present her impressions and the record of her conversations from a two week visit.

“...nothing came of the day but overheard rumors, indefinite observations, fragments of information that might or might not fit into a pattern we did not perceive.” ( )

Essentially a long magazine article about El Salavador during the military dictatorship of the early 1980s. Piles of murdered bodies lie alongside a limping bureaucracy and a populace that must act like citizens of a Shirley Jackson short story and blithely skip along while ignoring the mounting terror around them.

The reporting and cool analysis is vintage Didion and therefore magnificent. The Central American policy is a bit too wonky (and a bit too stuck in 1982) to be all that readable or interesting. But still, this book is fast reading but potent, like a gulp of firm scotch that builds in your throat to a slow, angry boil.

Very worth it. ( )

Joan Didion started as a journalist and reports here her experiences during the Salvadorian Civil War. The development is like a modern novel. ( )