Minőségük szerint ebben a kötetben vannak nagyon jó novellák, meg zseniális novellák. Lehet, ez Nabokov igazi műfaja: az elbeszélés*, ahol a tömör szépség a korlátozott hosszúságú forma keretein belül bontakozik ki, lehetőséget adva az olvasónak, hogy minden történet után méltóképpen emésztgesse a mester ajándékát. Mert Nabokovot csak a szépség érdekli, a dolgokat nem etikai, hanem esztétikai mérce alapján kategorizálja – a lenini kommunizmust (ami emigrációra kényszerítette) sem morálisan ítéli el, hanem mert ízléstelen. Ebből fakad, hogy szereplői iránt ritkán érez és éreztet szánalmat, nem a jó érzésünkre, hanem a jó ízlésünkre apellál: relatív érzéketlenségével talán távol is tartana magától, ha nem lenne közben olyan eszement nagy író. Mi több, az igazság és igazságtalanság harcának ez a felfüggesztése felfrissülésként is hat – és ami azt illeti, talán ezért is érzem Nabokovot valahogy a mitológiai Pán rokonának.

Tartalmuk szerint ebben a kötetben vannak… mindenfélék. A misztikus rémtörténettől kezdve a bűnügyi témákon és a szarkasztikus tárcanovellán át egészen az emigráns sorsleírásokig, és persze az önéletrajz-jellegű pillanatképekig (ez utóbbi kettő határozza meg talán leginkább a kötet arculatát) – meglepően színes a paletta. Ami összeköti őket, az a félreismerhetetlenül nabokovi stílus, az a képesség, hogy a hétköznapi dolgokban is meglelje a szakralitást, és szubjektív emlékeit valamiféle egyetemes nosztalgia részeként ábrázolja**. Tulajdonképpen teljesen másfajta író ő, mint mi zsánerem: szinte szétszőnyegbombáz a jelzőivel, esze ágában sincs tömöríteni vagy empátiát mutatni, és mindezen sajátosságokkal szemben csak egyet tud nyújtani. Hogy ő Nabokov.

Szóval csak annyit mondanék, Vladimir, te zseniális vén kecske, hogy ha van túlvilág, akkor írjál ott is szorgalmasan. És rakj félre nekem minden kötetedből, legyen mivel bíbelődni, ha majd (remélem, nagy sokára) megérkezem.

* Figyelembe véve, mennyire elfogult vagyok vele (azt hiszem, még azt is hálásan megköszönném, ha lendületből hasba rúgna), némileg abszurd állítás ez. Merthogy szerintem a regényei is tökéletesek, és a tökéletesnél tökéletesebb, hát olyan talán nincs is. De ha van, akkor az hasonlít egynémely Nabokov-elbeszélésre.
** Ebben meg Krúdyval érzem rokonnak. ( )