One of my favorite memoirs. I read it in the late 80s and still often think about Cheng's experience and strength. It might be time for a re-read. ( )

Először nézzük magát az elbeszélőt. Nien Cheng kvázi kapitalista buborékban élt a kommunista Kínában jó ideig: a Shell multicég alkalmazásában tengette napjait Sanghajban, három cseléddel és olyan lakhatási körülményekkel, amelyek drasztikusan különböztek a mezei kínaiak lehetőségeitől. Na ja, akkoriban még Maónak szüksége volt - legalábbis mutiba' - pár külföldi cégre, mert önerőből nem tudott beszerezni olyan nélkülözhetetlen termékeket, mint például a rovarirtó szerek. Aztán persze ez a hatvanas évek derekára megváltozott – nem mintha ekkorra képes lett volna minőségi vegyipari termékeket előállítani, egyszerűen nem érdekelte, hogy van-e használható rovarirtó, avagy sem. Úgyhogy elzavarta a Shell-t, szegény Nien Cheng úrhölgy pedig ott találta magát a maga burzsoá allűrjeivel a proletárparadicsomban. Puff neki. Viszont ellentétben legtöbb sorstársával, ő nem hagyta el magát, hanem minden lelkierejével és ravaszságával szembeszállt a rezsimmel. Pedig a rezsim aztán ebben az időszakban elég komoly erőfeszítéseket tett, hogy megkeserítse az életét.

Merthogy ez volt az ún. „kulturális forradalom” évtizede. Történt ugyanis, hogy a bölcs Mao, akinek kis piros könyvecskéje a cuki idézetekkel szériatartozéka volt minden kínai állampolgárnak, a "nagy ugrás"* kudarca után kénytelen volt visszavenni az arcából. (Még önkritikát is kellett gyakorolnia saját pártvezetői előtt, bizony!) Ekkoriban vette át a gyeplőt a miniszterelnök, Csou En-laj, aki néhány reformmal stabilizálta azt, amit a főnök elpacsált. Csak hát Mao nem az a karakter volt, aki huzamosabb ideig képes meghúzni magát, és elsősorban feleségére, Csiang Csingre támaszkodva átnyúlt a kommunista párt struktúrája fölött, és közvetlenül elkezdett a néphez szólni, arra buzdítva őket, hogy lázadjanak, forradalmárkodjanak kedvükre, mert a pártba beférkőztek a „kapitalista úton járók”, és csak az istenadta nép tudja őket megfékezni. Ez lett a nevezetes „kulturális forradalom”, amelynek során a csőcselék szanaszét díbolta az országot, miközben a fegyveres testületek óvatosan, távolról figyelték az attrakciót. A helyzetet úgy képzeljük el, hogy amennyiben felhúztál egy vörös karszalagot, akkor nyugodtan berúghattad a szomszéd ház ajtaját, megverhetted és kirabolhattad a tulajt, ő egy szót se szólhatott, mert még imperialista ügynöknek bélyegzik. Aztán ha már kirámoltad haverjaiddal az összes házat a városban, hát felpattantál egy vonatra, és elkezdted ugyanezt egy másik városban művelni – jegyet sem kellett váltanod, hisz a kalauzok hülyék lettek volna kekeckedni veled. Nos, beláthatjuk, ez a szituáció a teljes káosz állapotába zúdította vissza az országot: fegyveres bandák száguldoztak mindenfelé, a termelés, az oktatás, az egészségügy és a tömegközlekedés gyakorlatilag megszűnt, az értelmiségieket és egyéb gyanús egzisztenciákat megölték vagy vidékre száműzték, és az lett az élet császára, aki a leggátlástalanabbul vetette bele magát a forgatagba, és a legszemérmetlenebbül tudott bármilyen bűncselekményt egy Mao-idézettel legitimálni.

Ennek a katyvasznak esett áldozatul Nien Cheng is, akinek először szétkapták az otthonát, aztán jól börtönbe is csukták, merthogy imperialista kém. (Ami ebben a kontextusban azt jelenti, hogy látott már elő fehér embert, és ráadásul szebb ruhája van, mint nekünk.) Folyamatosan vegzálták, tegyen vallomást, de Nien Cheng tökösebb ennél – szent meggyőződése volt, hogy ha egyszer vallomást tesz, akkor utána már nincs visszaút, elveszíti esélyét a rehabilitációra. Ártatlannak vallotta hát magát, kerül, amibe kerül. A börtönidőszak leírásának legerősebb jelenetei ezek: a kihallgatók gyakran szürreális igyekezete, hogy kimondassák vele: „Bűnös vagyok!”, bevetve mindent, marxista érveket, nyilvános megszégyenítést, kínzást, ám a hölgyben emberükre találnak. Nien Cheng minden neki szegezett Mao-idézetre Mao-idézettel felel, okosan, taktikusan, kitartóan áll ellent az offenzívának, sőt, gyakran erőt merít a kihallgatásokból, melyek felpezsdítik a magánzárkában eltöltött unalmas órák után. Közben pedig bízik benne, hogy a külvilág pártharcai egyszer végre a javára dőlnek el, és árgus szemmel figyeli a börtönbe beszűrődő politikai híreket, amelyekből a sorok között olvasva néha kihüvelyezhetőek a változások.

A türelem pedig ebben az esetben is rózsát terem, a forradalmi éveket ugyanis valóban felváltja a konszolidáció vágya. Csiang Csing és a „négyek bandája” lassan visszaszorul, és újra előtérbe kerül Csou En-laj a maga reformer-mentalitásával. Nien Cheng hat és fél év után újra beleszippanthat a friss levegőbe – ami persze nem annyira friss, mint amilyen az Alpok ormain lenne, de azért a cellához képest mégiscsak felüdülés. Ezzel pedig kezdetét veszi a kötet második etapja, amelyben a főhős immár szabad emberként feszül szembe a diktatúrával, küzd egyfelől a rehabilitációért, no meg azért, hogy megtalálja azokat, akik felelősek lánya haláláért. Míg a börtönfejezetek egy zárt térben játszódtak, a magányos egyén lelkierejére helyezve a hangsúlyt, addig itt értelemszerűen szélesebb freskót kapunk a korabeli Kínáról, és ez – ha lehet – még tanulságosabb. Ez a Kína ugyanis a folyamatos politikai belháború színtere: hol Csou En-laj gárdája kerül nyerő helyzetbe, és akkor kicsit könnyebb az élet, hol pedig a „négyek bandája” nyer teret, és akkor félni kell**. Ez az ingamozgás, ez a kiszámíthatatlanság természetesen nem tesz jót a kínai gazdaságnak sem, következésképpen a polcok jobbára üresek, a szolgáltatások pedig csapnivalóak. De semmi gond, mert itt van a „kiskapuk” rendszere, ami a kádárista Magyarországról is ismerős lehet. Ami azt jelenti, hogy ha fáj a fogad, akkor nem csak úgy besétálsz a fogorvoshoz, mert akkor sose kerülsz sorra, hanem keresel valakit, akinek ismerőse a fogorvos, teszel neki valami szívességet, és akkor ő cserébe soron kívül bevisz téged hozzá. Ha meg vízvezeték-szerelőre van szükséged, akkor keresel egyet, adsz neki pár karton külföldi cigit, és ő munkaidőn kívül rendesen megcsinálja a melót. Mert munkaidőn belül csak nem rendesen szokta. És ennek a sajátos működésnek a leírásában Nien Chang egyszerűen verhetetlen.

A memoárirodalom egyik jelentős produktuma ez a könyv. Főleg azért, mert írója nem pusztán passzív elszenvedője a diktatúrának, hanem cselekvő személy, aki nem csak arra képes, hogy szépen haljon meg, hanem még (korlátozott) sikereket is elér. Ez, akárhonnan is nézzük, nagyon felemelő. Másfelől pedig Nien Cheng nem elégszik meg annyival, hogy vádiratot szerkeszt Mao ellen, hanem igyekszik megértetni velünk a hatalmas Kína bonyolult belső folyamatait is, és az állampolgárok túlélési stratégiáit, akik a „hajlik a széllel, hogy túlélje a vihart” közmondás szellemében zokszó nélkül csinálták mindig azt, amit mondtak nekik. Nien Cheng nem is kárhoztatja őket ezért – de hogy ő jobb és erősebb ember volt legtöbbüknél, az számomra vitán felül áll.

* https://hu.wikipedia.org/wiki/Nagy_ugrás
** A kötélhúzás közöttük egészen addig zajlik, amíg Mao végre kegyeskedik feldobni a tappancsot. Ekkor lesz elég ereje Teng Hsziao-pingnek (Csou En-laj utódjának – a miniszterelnök ugyanis rákban korábban elhunyt), hogy leszámoljon Mao özvegyével. ( )

What an interesting book. The writing is not great but it is not a novel. It is her memories of the time including 6 years of imprisonment. She is definitely a strong woman and a role model for standing up for what you believe in no matter what the cost. ( )

This would have to be the most profound book I have read on what it was like to live in Communist China during the Mao Tze-tung years. This remarkable woman gives an account of her life and experiences, including 6 and a half years spent in a detention centre, where she was subjected to repeated interrogations but her resilience and intelligence refused to be broken. Upon her release she discovers her only daughter has died at the hands of her over-zealous captors. Throughout, the reader never doubts her love and devotion for her beloved China. ( )

At one time Cheng's husband used to be a diplomatic officer for the Kuomintang government. Due to the entrance of the Communist army, his appointment soon led him to a career with the British Shell International Petroleum Company. Upon his death, his widow, Nien Cheng, became the assistant to the new general manager. Cheng's bilingual skills were invaluable to the organization and she soon filled in for the general manager. In addition, she had many international friendships and relationships. All these facts were seen as disloyal during the Cultural Revolution. Ultimately, she was accused of being a spy and imprisoned for six and a half years where she was treated to inhumane conditions and sometimes tortured. Despite everything, Cheng was able to use her fast thinking wit to turn Mao teachings against her captures as they tried time and time again to get her to confess to being a spy. ( )