Pál Závada

Ez a könyv csak papíron regény. (Jó, hát melyik nem papíron az…) Végig az volt az érzésem, hogy itt az irodalom csak formai követelmény – eszköz arra, hogy elmélyítse az olvasó és a téma kapcsolatát. Závada már a narrátor kiválasztásakor is ügyel arra, hogy olyan személyt válasszon, aki 1.) elég közel van az eseményekhez ahhoz, hogy lássa azokat, de legalábbis másodkézből értesüljön róluk 2.) eléggé tisztességes ahhoz, hogy ne hazudozzon az olvasónak össze-vissza 3.) ugyanakkor eléggé érintett ahhoz, hogy ízelítőt kapjunk rajta keresztül az önigazolás lélektanából. Nem mondom, hogy az elbeszélő zökkenőmentesen simul a szövegbe – én időnként látni véltem holmi kilógó lólábat, ami minduntalan emlékeztetett arra, hogy itt bizony nem Hadnagy Sándorné, hanem az író beszél –, de azt hiszem, ez pont az az eset, amikor a téma joggal tapodja a padlóba az irodalmi tökéletesség-igényt. No meg ez a szaggatott, zaklatott szövegtest a lincselések, illetve a lincselést keretező párbeszédek gyakran szükségtelennek tűnő, véres és embertelen részletezésével nagyon is határozott célt szolgál: belekényszeríti az olvasót a passzív kívülálló szemszögébe, aki látja ugyan, mi történik, de mégsem tesz ellene semmit. Azt mondja, azért, mert nem tud. De vajon igazat mond-e?

Végig az volt az érzésem, hogy az Egy piaci nap akár krimiként is megállja a helyét, ahol a tanú vallomásából kerekednek ki egy szörnyű gyilkosság részletei. Závada detektívtörténetéhez képest azonban a skandináv szociohorrorok hovatovább nyáresti térzenének tűnnek. Mert itt nincsenek ártatlanok: a csőcselék ocsmány, az egykori úri „intelligencia” képtelen megérteni, hogy szalonrasszizmusuknak igenis köze van a népirtáshoz, a rendőrök között meg nincs se egy Marlowe, se egy Harry Hole, így csak széttárt karokkal figyelnek – vagy tanácstalanok, vagy gyávák, vagy még szimpatizálnak is a lincselőkkel. Rajk belügyesei pedig, akiknek fel kéne göngyölni az ügyet, inkább arra használják, hogy egyre beljebb jussanak a hatalomba – egyrészt odasózzanak a „zsidó feketézőknek”, másrészt meg a gyilkosságok ürügyén koncepciós pereket hozzanak össze, amiben lefejezhetik az előző rendszer értelmiségét. A kisnyilasokat, akik ütöttek, nem piszkálják – kisnyilasokra ugyanis a kommunista pártban is szükség van. Talán csak az áldozat ártatlan, de vele meg a kutya sem törődik. Tán még az sem, aki üt. Nincs feloldás, nincs megoldás. Nem áll ki Poirot a végén rámutatva egyvalakire, hogy „Ő a tettes!” – Poirot mindannyiunkra mutogat. De egy országot nem lehet bezárni. De az ország be tudja zárni magát.… (más)

Van benne valami lüktetés, valami zaklatottság, mintha a szereplők egymás szájából kapkodnák ki a szót. Mert van mondanivalójuk, hjaj, de mennyi mondanivalójuk van, és Závadának jutott a feladat, hogy az egészet csokorba gyűjtse. Regénynek fura, inkább szétszórt tárgyak összegereblyézésének tűnik – úgy látszik, a szerző elsősorban történelmi-morális feladványt akar írni, ezt regényesíti fel anekdotákkal, szerelmi szállal, miegymással, így aztán az egész konstrukció ott billeg a dokumentumregény és fikció határvidékén.

Az iparbárók tündöklése és bukása, ez is lehetett volna a címe. (Nem mintha a címmel amúgy bajom volna. Mert nincs. Jó cím az.) A tágabb értelemben vett Weiss-família hányattatásait látjuk, akik gazdagok és befolyásosak, nélkülözhetetlenek egy olyan korban, amely zsidó voltuk miatt nagyon is szeretné nélkülözni őket. A könyv abszolút erősségét számomra pont azok a párbeszédek jelentették, amelyekben Chorin Feri és társai imponáló finesszel kialkudják maguknak az életet azokkal szemben, akik ugyan megölni szándékoznak őket, de kegyesen hajlandóak mérlegelni, hogy megölésüknél elengedésük talán nagyobb hasznot hajthat. Érdekes követni ezeket a tárgyalásokat, és közben mélázni, hogy a gyárakon és földeken túl, amelyeket a menekülésért cserébe kiengednek kezükből, mitől fosztják meg az SS pribékjei őket – csupa olyasmitől, ami sokkal absztraktabb, és talán fontosabb annál, hogy pénzben kifejezhető legyen.

De legalább ők utána, mikor vége lesz, tépelődhetnek azon, mit vesztegettek el. Másoknak, akiknek nem nyílt alkalmuk nélkülözhetetlennek lenni, ennyi sem jutott.… (más)

Ahogy a könyv alcíme is mutatja, a családregény valójában napló, pontosabban több napló. Az első naplót Osztatní András kezdi el az 1910-es években, felesége ( Jadviga ) a 30-as években bővíti a naplót. Végül egy generációval később fiuk Misu egyszerre magyarázza nekünk olvasóknak a korábbi két naplót, és írja saját naplóját. Időnként a család többi tagjának naplótöredékeit is megismerhetjük. Bár elsőre kicsit furcsa ez a formátum, valójában nagyon tetszett, hogy ilyen módon ismerhetjük meg a család történetét.

Egy 10-es években kezdődő családregénynél már az elején sejteni lehet, hogy a család élete nem lesz könnyű. I. Világháború, Tanácsköztársaság, Román megszállás... és még csak a történet elején vagyunk. Az elején úgy tűnt, hogy a regény "kisember a történelem viharában" történet lesz, de ez a szál fokozatosan elhalványult.

Bár a család szlovák származású, csak egy viszonylag rövid rész foglalkozik a szlováksággal, a szlovák nemzeti ébredéssel. Egy idő után csak az archaikus szlovák nyelvű mondatok maradnak, melyeket Misu fordít le nekünk, végül már annyi sem. Hiába, asszimiláció.

A történelmi illetve szlovák szál gyengülése után marad a családregény, a könyv nagy részét az András-Jadviga szerelmi történet foglalja el. Sajnos pont ez a rész az, amit rettentő fárasztó olvasni. Nem vágyom arra, hogy a főszereplők tökéletesek legyenek, hiszen ez tényleg unalmas lenne, de azért a túlsó véglet is fárasztó. Osztatní András csak azért nem a magyar lúzer archetípusa, mert szlovák. Együtt tudok érezni a főszereplőkkel, ha a kegyetlen világ teszi tönkre őket, de egyszerűen bosszantó, amikor saját maguknak harcolják ki a boldogtalanságot.… (más)