Jean Tulard

Kis Napóleon-biblia. A Császár élettörténetének alfája és ómegája. Helyenként kissé összefoglaló jellegű, és még így is 600 oldal – ez azért jól jelzi, mennyi elmondanivaló van a korzikaival kapcsolatban. Tulard-t ebből a sok mondanivalóból amúgy nem a hadtörténet érdekli – a bravúros csaták és kábítóan újszerű stratégiák elemzését meghagyja a hadtörténészeknek –, sokkal inkább a napóleoni hatalomgyakorlás módszerei: a gazdaság, a kül- és belpolitikai, a hatalomba kerülésért és a hatalomban maradásért folytatott küzdelem. Merthogy igazából nem az az izgalmas kérdés, hogyan nyert meg megnyerhetetlennek tűnő csatákat, hanem hogyan juthatott el egyáltalán odáig ez a kis* korzikai hadnagy, hogy ezeket a csatákat ő, és ne más vívhassa meg.

A kulcs természetesen a forradalmi káosz, ami két szempontból is Napóleon kezére játszott: először elsöpörte az addigi elitet, lehetővé téve az ambiciózus (és tehetséges) tisztecskéknek, hogy szédítő magasságokba emelkedjenek. Ugyanakkor a forradalmi túlkapások és a Konvent tehetetlensége is az ő malmára hajtotta a vizet, mert a kezdeti lelkesedés hamar átadta helyét a csömörnek, aminek köszönhetően az emberek egyszer csak elkezdtek vágyakozni egy vezér után, aki végre stabilitást hoz az országnak az évtizedes forrongás után. És erre a szerepre Napóleon, az itáliai háború győztese, az egyiptomi kaland misztikus hőse tökéletesen alkalmasnak tűnt. Így kezdődött hát a pályafutás, amely több szempontból mutatta a mintát a XX. (és XXI.) századi diktátoroknak ahhoz, hogyan kell a végsőkig kizsigerelni a nemzet erőforrásait saját céljaink érdekében.

Napóleon forradalmi újításokat vezetett be a diktátorbizniszben: ő volt az első uralkodó, aki tudatosan tolta a propagandát a népbe, a győzhetetlen Császár figuráját a fura sapkával, meg a zubbony alá dugott kézzel. De olyan eredményesen, hogy még ma, 2018-ben, Mácsonydödöle-alsón se találni olyan embert lámpással se, aki képről ne ismerné fel őt. Az üzenet egyszerű volt, és nagyjából ugyanaz, mint amit korunk önjelölt zsebnapóleonjai is nyomatnak ezerrel: hogy Napóleon és a nemzet egy, ami Napóleonnak jó, az a nemzetnek is jó, és ha Napóleon bukik, az egész nemzet bukni fog vele. Ezzel olyan erőket tudott kiszipolyozni Franciaországból, mint előtte senki**(***). Vesztét is tulajdonképpen ugyanaz okozta, ami a mai diktátorokét fogja: egy idő után saját magát is félrevezette azzal, amivel eredetileg a népet akarta félrevezetni – hogy ő és csakis ő tudja a megoldást minden fennálló problémára, és bármit is tesz saját dinasztiája érdekében, az a lehető legjobb, amit tenni lehet az ország érdekében. Így aztán nem csoda, ha lassan erodálódni kezdett népszerűsége, mégpedig párhuzamosan a győzhetetlenség nimbuszával. A kezdeti gyors katonai sikereket felváltották az anyagi és emberi értelemben is egyre költségesebb elhúzódó háborúk (először Spanyolhonban), amelyek egyre brutálisabb sorozásokat tettek szükségessé. Ráadásul az a kontinentális zárlat, amivel a brit kereskedelmet akarta megtörni, visszaütött, és saját kereskedőit, iparát és mezőgazdaságát rogyasztotta meg. Nem is csoda, hogy mikor az angol-orosz-osztrák-porosz koalíció végül vereséget mért rá, a hű franciák különösebb szívfájdalom nélkül nézték végig, ahogy egykori megmentőjüket Elbára száműzik. Csak ugyanazt tették, amit Napóleon is tett velük: cserbenhagyták őt.

A cserbenhagyásnál jóval érdekesebb (és egyben tanulságosabb), hogy alig egy év múlva, amikor visszatért, mégis annyian oly lelkesen fogadták. Ez jól mutatja egyfelől a Bourbonok butaságát, akik hamisítatlan fakezűként álltak bele a kormányzásba a Császár bukása után, másfelől szépen példázza, hogy a nép emlékezete rövid, mint a rákosréti vipera, és szelektív, mint a skandináv hulladékgyűjtés. Persze a visszatérés ideje rövidre volt szabva, mert jött Waterloo, de ekkorra már a legenda kész volt, és a rabság Szent Ilonán csak fényes lakkal vonta be a hős emlékét. Holott hát, ha engem kérdtek, nem volt ő hős. Csak egyszerűen rohadtul szerette a hatalmat.

(Külön piros pont azért, mert Tulard a fejezetek végére mindig odabiggyeszt pár oldalt „Le nem zárt viták” címmel, amiben szemlézi, mely kérdésekben nem jutottak még dűlőre a történészek.)

* A „kis” Napóleon állandó jelzője lett, ami enyhén félrevezető, hisz a maga 168 centijével nem magasodott az átlag franciák alá. Ugyanakkor uralkodásának kezdetén kifejezetten alultáplált, májbajos benyomást keltett – bár később sikerült alaposan megpocakosodnia. Ami amúgy más diktátorokra is jellemző.
** Érdekes, hogy azok a vezetők, akik ilyen hibátlanul ki tudják véreztetni saját nemzetüket, milyen gyakran jöttek a birodalom perifériájáról. Hitler Ausztriából, Sztálin Grúziából, Napóleon meg Korzikáról. (Ráadásul ő fennmaradt írásai szerint jó ideig kifejezetten gyűlölte a franciákat, mint népe elnyomóit.) Talán pont ezért facsarják ki ilyen érzéketlenül az emberi erőforrásokat.
*** Érdekes továbbá, hogy bár Napóleon sikereit jórészt annak köszönhette, hogy felébresztette a nacionalizmus tüzét a franciákban, ez bukásában is szerepet játszott. Ugyanis ugyanazt a harsány nemzeti lángolást, amit ő felhasznált, közben exportálta Európa meghódított területeire is, hogy aztán a spanyolok, németek és oroszok kezében ezt a fegyvert épp ellene használják ki.… (más)

A França estava em crise. Tanto no campo quanto na cidade, a insatisfação pairava no ar, e a sociedade clamava por reformas. Ao rei Luis XVI faltavam força e personalidade política para tomar as redeas da situação. Enquanto o Antigo Regime agonizava, a voz do povo crescia e se fazia ouvir. Os escritos de Montesquieu, Locke, Voltaire e Rousseau mostravam que o espírito da modernidade tinha saído do campo das idéias para as rus. Este é o cenário pré-Revolução Francesa, que é apresentado aqui com todos seus desdobramentos e figuras históricas, revelando como o país inteiro - e posteriormente s Europa - se envolveu na série de revoluções que depuseram o rei, sepultaram o Antigo Regime e propagaram o espírito de modernidade e liberdade pelo mundo afora.… (más)

Ce Napoléon ou le mythe du sauveur n'est pas, une biographie historique consacrée une fois encore au «plus grand des Français ». Avec ses notes précises et ses débats ouverts qui ajoutent, tel un appareil critique, à l'intérêt de chaque chapitre, semblable approche humaine et politique est beaucoup plus une étude englobante qui ne laisse rien au hasard, qui défriche impartialement. Ainsi se trouve élucidé l'homme Bonaparte, le premier et le plus génial des «sauveurs» chers (un moment) aux Français en mal de légitimité protectionniste, et ce au moins depuis la chute de Louis XVI. Mais alors, avec Jean Tulard, nous pouvons nous interroger - au-delà de l'Opéra et de la Symphonie Napoléon - sur le sens et sur la voie de l'aventure de tout grand sauveur de la patrie retour au passé, maintien du présent, préparation de l'avenir? Ce grand livre d'histoire nous y invite.… (más)