Laurence Olivier (1907–1989)

Manfred mindent megtett, hogy az első ötven oldalon eltántorítson e monográfia elolvasásától. Szükségtelenül bő lére eresztett bevezetőjében a következőkkel riogat:
1.) Roberspierre-t következetesen úgy jellemzi, mint aki „csak a nép érdekét tartja szem előtt”. Na már most: én értem, hogy a burzsoák szerinte nem tartoznak a néphez (bár miért nem? – suttogom halkan), de később azt is megemlíti, hogy R. nem foglalkozott különösebben a szegényparasztokkal sem, belement a munkások bérmaximalizálásába, valamint a sztrájkjog megvonásába, aminek ők annyira biztos nem örültek. De akkor ki a nép, ha ők sem, kérdem én? A barátai, rokonai, üzletfelei? Akik kedvencelik a goodreadsen?
2.) Nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy Thermidor 9. (amikor R.-t megbuktatták, és nyissz, lefejezték) forradalom volt-e, vagy ellenforradalom. Szerinte utóbbi. Szerintem meg nem mindegy? Most ha simán forradalom, az pozitív, az ellenforradalom meg negatív? Hiszen tulajdonképpen ugyanarról a folyamatról beszélünk, az értékítéletet csak az utókor teszi hozzá. (Amúgy meg szerintem a forradalomnak nem az ellenforradalom az ellentéte, hanem a forradalom hiánya. Vagy valami ilyesmi.)
3.) Ilyeneket mond, hogy „Marx Bruno Bauerrel vitatkozó mondatára hivatkoztak A szent család-ból”, de se a marx-i, se a bauer-i mondatot nem közli. Értem én, hogy ezt minden valamire való szovjet történész kente-vágta, de mit csináljak, ha én ostoba és tudatlan vagyok?*

Később aztán azért szóba kerülnek érdekes dolgok is, de Manfred munkája ettől függetlenül bűzlik attól, amitől a marxista történészek munkája amúgy nem ritkán szokott bűzölögni. A Robespierre-ről írott negatívan elfogult, szűk látókörű monográfiákra reagálva megalkotja a maga pozitívan elfogult, de majdnem ugyanolyan szűk látókörű tanulmányát, egy új Robespierre-mítoszt, melynek főhőse „sasszemmel” látja a jövőt, és „a napnál világosabban bebizonyítja az igazát” bárkinek, aki hajlandó vele szóba állni. Nos, a „napnál világosabb” igazságokkal szemben én meglehetősen szkeptikus vagyok – túlságosan gyakran próbáltam meg ugyanis a saját ilyetén igazságomról meggyőzni valakit, akinek hasonló, bár ellentétes „napnál világosabb” igazság volt a tarsolyában. Nagyon érdekes továbbá, hogy bár a felhozott információk láthatóan helytállóak és érvényesek, mégis mennyire más értékmeghatározásokat kapcsol hozzá a szerző. Az, hogy Robespierre átnyúl a nemzetgyűlés feje fölött, és közvetlenül a tömeghez szól, valamint a könnyedség, amivel átlépi a merev jogi formákat, ha a szükség úgy kívánja**, szerintem minimum kockázatos játék, Manfred viszont úgy örül az ilyen húzásoknak, mint majom a farkának. Az a Robespierre, akit én magam előtt látok, annyira hitt az igazában, hogy nem csak a mások, de a saját életét is hajlandó volt feláldozni érte. Nem volt híve a személyi kultusznak, magára mint eszközre tekintett, az igazság eszközére. Sajnos azonban másokban sem látta meg az embert, csak akadálynak tekintette őket, amivel tele van szórva a szebb jövő felé vezető út. Herzen szerint bátran lépett a vérbe, „és a vér nem mocskolta be” – hát ez nettó baromság. Bemocskolta: ha nem is követte el mindazt, amivel vádolták, de eleget tett ahhoz, hogy vádolják. Alighanem közvetve sokat köszönhet neki a jelenkor, de személy szerint őt ez sem menti fel a tettei alól. Mármint szerintem. Bár én amúgy sem vagyok oda a forradalmárokért – tartok tőle, hogy ha jön egy, pont én leszek az útjában.

* Na, így néz ki egy lábjegyzet. Ilyenekkel kellett volna teletűzdelni a könyvet.
** Ami gyönyörű eufemizmus a terrorra.… (más)