László Németh (1901–1975)

A háromkötetes Németh László összes műveiből az elsőből olvastam el egyet.
A kiadás alapján - egyszínű, kemény fedél, vékony papír, kissé apró betűszedés - eléggé kötelező olvasmány hangulata van az embernek.
A regények címe - Gyász, Bűn, Iszony - is a szerző életigenlését hangsúlyozzák, és rögtön olvasásra sarkallnak. Mégis nekiláttam a talán leghíresebb Iszonynak.

Iszonyúan jó regény, mely két össze nem illő ember házasságáról és annak mind szőrnyűbbé válásáról szól. Ezzel a jelzővel nem a "borzalmasan jó" jellegű furcsa jellemzést szeretném utánozni, hanem tényleg így látom. Egyrészt elképesztően komoly munka, NAGY regény, nagyszerű nyelvezettel, másrészt a téma miatt nyomasztóvá válik az olvasás, és nem igazán alakul ki a cselekmény folytatását váró érzés az emberben, mert tudja, hogy ilyen címmel semmi pozitívat nem lehet remélni.

A legfontosabb tulajdonsága a könyvnek a magával ragadóan tökéletes jellemábrázolás. Bármelyik szereplőről néhány megnyilvánulása alapján is tökéletesen érzékelhető, hogy milyen ember, mi hajtja. Megismerhető, hogy csak a főbb szereplőket említsem:
- A bigott vallásos "áldozat" anya, aki mindenkit meg akar váltani, mindenkinek az életébe beleszól a lelke érdekében, és érzelmi terrort alkalmazva megsértődik, ha nem alkalmazkodnak a kívánságához. Eközben egy álomvilágban él, ahol semmit nem kell dolgoznia, döntéseket hoznia, ezért a többiek piszkálása az egyetlen, ami megmaradt neki.
- A csendes, büszke apa, aki alig szólal meg, járja a határt, dolgozik, művelteti a kevés rossz földet, ami azután szereztek, hogy a büszkeség veszni hagyott egy sokkal jobb lehetőséget.
- A falu kérkedője, aki ugyan jólelkű és törekvő, de igazi teljesítményt a szülei nyújtottak, ő csak a nagy hangjával, kérkedésével, a nőknek általában imponáló fellépésével tűnik ki a falu átlagosan sivár mezőnyéből.
- Végül a csendes, magának való lány, aki az apját szereti, annak ellenére, hogy vele is alig vált szót. Dolgos, pontos, szabálykövető, szinte érzelemmentes. Az életen kívül álló.
És mindenki más, akiről akár csak fél oldalnyi bemutatást lehet olvasni, mégis sokkal többet el tudok ezek alapján mondani róla és érzem, hogy Németh László előtt is ott volt íráskor a teljes jellem, fényképszerűen, teljes "valójában".
Külön erő, hogy egy fiatal lány egyes szám első személyű leírását olvashatjuk a középkorú írótól. Ez Eszterházy Tizenhét hattyúk-ját idézi.

A szöveg alapján úgy tűnik, hogy Kárász Nelli - a főszereplő - szinte meg sem szólal, csupán szemlélője, passzív szereplője, elszenvedője az eseményeknek.
Annyira kívülállónak tűnik a saját történetében, hogy olyan történésekről is tud, amelyeknél nem volt jelen, senki sem mesélte el neki, vagyis mintha az élete filmjének az audiokommentárja lenne. Később kiderül, hogy valóban az, a könyvben leírt események után jó néhány évvel írja naplóját, ami a távolságtartást indokolhatja.
Nelli mindenkinek minden mozdulata és mondata mögött ismeri a pontos motivációt, amit kellő racionalizmussal, hideg fejjel és legtöbbször ellenérzéssel szemlél. Néha már-már elszakad a megközelíthetetlenség burka körülötte, de valami - egy gondolat, egy mondat, egy mozdulat - mindig visszakozásra készteti.

Emiatt egy idő után sikerül elvonatkoztatni az elbeszélőhöz alapértelmezetten minden történet esetén hozzákapcsolódó szimpátiától. Nelli mindenkiben képes meglátni a rosszat, még akkor is, amikor érte hoznak valódi áldozatot. Bizonyos pillanatokban változtathatna az életén - igazából senki nem kényszerítette férjhez menésre sem -, de ilyenkor is csöndben marad, magában viszont folyamatosan tiltakozik. A könyv harmadától már nem is lehet remélni, hogy az addigra már asszony főszereplő szíve meglágyul az őt szerető férje iránt és a kötelességtudaton kívül is megpróbál valódi feleséggé válni. Így marad a szánakozás az élhetetlen szenvedő és a hibáktól nem mentes, de jószívű férje iránt.
A házasok viszonya egymáshoz az idővel egyre rosszabb. A férje eleinte megmagyarázza magának, sőt feleségének is, hogy a nehézségek milyen külső körülményekből adódnak, de Nelli ridegségét egy idő után már ő sem bírja palástolni és elviselni. Bár a férj belepusztul a pokoli kapcsolatba, a cselekmény nem fajul az egymást gyilkolás rémdrámájává: igazából az egymásnak kimondott szavak, a sugárzott érzelmek válnak teljesen pusztítóvá. A rokonok halála a történet mérföldköveit is jelentik.

A négyszáz oldalas regényben igazából semmi különös nem történik. A szereplők által élt élet teljesen hétköznapi, semmi olyan esemény nincs benne, ami egy átlagos család életének évei alatt ne fordulna elő. Ennek ellenére az oldalak tele vannak élettel, minden momentum egy kis új színt visz fel a palettára.
Egyáltalán nincs az az érzése az embernek, mint mondjuk a Varázshegynél, hogy az író csupán azt akarja megmutatni, hogy széleskörűen tájékozott zseniálisan fogalmazó, nagy író.

A négyes értékelés igazából kettős: Németh László igazán különleges író, akivel kapcsolatban joggal merülhetett fel a Nobel-díj. Ugyanakkor nem volt igazán jó érzés a könyvet olvasni, mert nem ad semmilyen reményt, ahogy mondjuk Ábel adott az ő sok nyomorúsága közepette.… (más)