Péter Esterházy (1950–2016)

Nagyon vágytam már napok-hetek óta a szavaira, mondataira, de képtelen voltam eldönteni, melyik legyen a következő. Sorakoznak pedig bőven a polcon még olvasatlanok. Ott tartok, hogy beleszerettem, de még keveset olvastam tőle, jó állapot.

Aztán eljött a születésnapja, 70 éves lett volna, és gondoltam, ez az a nap, amikor elkezdem a következőt. De melyiket? Akkor tizenkettőt, egyszerre. Remek válogatás, a szívesen felolvasottakra is támaszkodva (mondhatni, részben saját válogatása, másik részben meg jó barátjáé, Dés Lászlóé). Kijelölte a következőt, már nem félek a Harmoniától, akármekkora helyet foglal is a polcon.

(Igen, az ott egy megengedő is.)… (más)

101. Kutya nehéz jó írónak lenni. Jó írónak lenni sok jó könyvvel. Mert amit ír a jó író, az gyakran hiába jó, ha volt már jobb is. És mindig volt már jobb is, ha pedig nem volt még jobb, akkor a következő lesz a nem olyan jó, és így tovább. Van itt egy író, kérem, akinek a nyelv a tenyeréből eszik. Aki az abszolútumot (mondjuk ki kereken: Istent) odaülteti maga mellé az asztalhoz, úgy fraternizálnak. Söröznek, na. Általában. Most azonban nincs erről szó. Ez máshogy szép: úgy, hogy komoly. Itt Isten nem az asztalnál ül. Hanem rajta fekszik. Az író pedig fölé hajol, és vizsgálja. Elemzi. Meg akarja ismerni őt. Aki nem megismerhető. Erről van itt szó: hogy hogy lehet, hogy nincs. Amikor itt van a szemünk előtt.

Jegyzetek:
1. oldal: „Kutya nehéz jó írónak lenni” Mintha rossz írónak lenni könnyebb volna.
1. oldal, később: „…a nyelv a tenyeréből eszik.” Ezt Esterházynál olvastam. Vagy ő olvasta nálam. Posztmodern irodalomban ez elég zavaros tud lenni.

A szövegben (módosított) idézetek találhatóak Borges, Esterházy Péter, Jézus, Nietzsche, Spinoza, Esterházy Péter, Simone Weil és Esterházy Péter műveiből. Vagy legalábbis szavak, amiket ők is használtak.… (más)

A halál háziasítása. Hogy a végén a tenyerünkből csipegessen. Ez nem az a halál (az „öreg haverom”), akivel kocsmázni jár az ember – az alkalmasint Petrié lehetett. Ez a halál ledér – vagy dévaj? – nőszemély, kurvácska, de ez szeretettel, becézőn mondva. Jó, hát néha zavar, elvonja a figyelmet: nem lehet mellette irodalommal bíbelődni, teszem azt. (De lehet, hogy nem bíbelődni: pont az az irodalom.) Néha fáj, de akkor együtt fájunk. Aztán a végén ott ül az ágy szélén, és azt suttogja: nehogy meghalj itt nekem.

A hangsúly nem azon van, hogy „meghal”. Hanem azon, hogy „nekem”.

… (más)