Aleida Assmann

Sehr interessant stellt die Autorin vor allem am Beispiel der Shoa dar, wie individuelles Gedächtnis zu kulturellem Gedächtnis wird und politisch wirkt. Sie benennt eine Drei-Generationen-Formel, nach drei Generationen sind die individuellen Erinnerungen, die etwa durch Fotos, aber auch Erzählungen und andere Erinnerungsstücke transportiert werden, verblasst.
Das Buch zeigt auch auf, wie heterogen die Entstehung des kulturellen Gedächtnisses ist, nicht zuletzt an Fallbeispielen oder an der Unterscheidung von Täter- und Opferperspekive.
Eine lohnenswerte Lektüre!… (más)

Múltja nem csak az egyénnek, hanem a közösségnek, a nemzetnek is van, következésképpen az emlékezés sem pusztán személyes, hanem kollektív is. Eszköz, amivel a társadalom tagjai összekötik magukat a régmúlttal – bár nulla emlékük (és gyakran mínuszba hajló tudásuk) van 1848, 1918, 1945 vagy 1956 eseményeiről, de mégis, a kollektív emlékek (és az ezeket megjelenítő aktusok: ünnepek, emléknapok, kulturális produktumok, média és közoktatás) segítségével valahogy viszonyulnak hozzá, önképük részévé teszik. Ez persze veszély, ezt tapasztaljuk. Mert a politika fegyverként is hasznosíthatja a manipulált múltat, jelszavakká desztillálja, amivel a saját céljai érdekében mozgósítja a tömeget. Ugyanakkor – mondja Assmann – az emlékezetkultúra esély is egy együttműködő, szolidáris és empatikus jövő építésére. Feltéve, ha sikerül legyőzni azon ösztönünket, hogy magunkat mindig passzív áldozatnak tekintjük (ezt hívják szép magyar szóval önviktimizációnak), és „a saját bűn(részesség) tudatát és az idegen szenvedés iránti empátiát magába olvasztva” a társadalmi felelősségvállalás egy teljesen új szintjét hozzuk létre.

Nagyjából ezt kívánta elvégezni a holokauszt kapcsán Németország is, ahol a világháborút követő hallgatás és felejtés (ami kétségkívül segített abban, hogy Nyugat-Németország integrálódjon a nyugati hidegháborús blokkba) részben a ’68-as nemzedék lázadó, sőt: agresszív fellépésének hála megtört. De a ’68-asok, amikor koruk politikusait náciknak nevezték, még nem tettek sokat, egyszerűen szembeállították apáik bűneit saját bűntelenségükkel, őket a nácikkal, magukat pedig az áldozatokkal (a zsidókkal) azonosítva. De az emlékezetkultúra több ennél: a nemzet felelősségének komplex elismerése, nem pedig a nemzet újbóli felosztása bűnösökre és bűntelenekre. Ezt követően aztán szép lassan a politika is magára vette a kérdést, és létrejött az a helyzet, amikor a holokauszt emléke egyfajta „negatív alapítási mítosz” lett (nemcsak Németország, de valahol az egész Európai Unió számára): az a történelmi szituáció, aminek megismétlődését minden áron, minden politikai erőnkkel el kell kerülni.

Csak hát Assmann nagyon jól látja: azzal, hogy az emlékezetkultúra, központban a vitathatatlanul traumatikus holokauszttal, „hivatalossá” vált, újabb problémákkal nézünk szembe. Mondhatjuk, a győzelem egyben vereség is. Itt van mindjárt az, hogy a bevándorlók számára mennyire átélhető egy olyan múlt, amiben szüleik, nagyszüleik nem vettek részt. Meg aztán joggal tartanak attól egyesek, hogy a hatalom által kisajátított emlékezetkultúra torz lesz, tiltás és tabusítás kíséri. De a legnagyobb baj alighanem az, hogy a holokauszt monopol helyzete életre hívja a versengő áldozatiság fogalmát – a keleti blokk például nem annyira a holokausztot, inkább a szovjet elnyomást tekinti viszonyítási pontnak*, az afroamerikaiak a rabszolgaságot tárgyalnák bővebben, az algériaiak a francia gyarmatosítók rémtetteit, egyes németek pedig a kitelepítést. Satöbbi, satöbbi. És mind úgy érzik, hogy a nemzetszocializmus bűneire való emlékezés előlük lopja el a showt. És elindul a véralgebra. Meg a relativizálás.

Nyilván a maga szempontjából mindenkinek igaza van. Assmann nem is bagatellizálja a problémákat, hanem megkísérel egy olyan metódust felajánlani, amivel ugye a kecske is, meg a káposzta is kölcsönösen elismeri egymás áldozatiságát. (Bár a kecske ugye ebben a kontextusban… na mindegy.) Elméletében a különböző konkurens áldozati mítoszokból az jelentene kiutat, ha létrehoznánk egy „mindannyiukról mint tettesekről és áldozatokról szóló közös európai tudás”**-t, ahol a különböző emlékezetkultúrák nem versengenek egymással, hanem tanulnak egymástól: hisz ha egyszer valaki mélyen átérzi a trianoni döntést követő országvesztést, akkor bizonyára át tudja érezni a német kitelepítettek sorsát is, és akinek fáj a Gulágra hurcoltak sorsa, annak ugyan miért ne fájna Birkenau? Szép gondolat. Termékeny gondolat. Jó lenne dolgozni rajta. Kár, hogy amíg egyes pártok a saját nemzeti áldozatiságuk túlhangsúlyozásából politikai tőkét remélnek, addig erre nem nagyon sok esélyt látok. De azért tegyük el szebb időkre.

* A magyar helyzet még meg is van spékelve azzal, hogy a kommunizmus mellett Trianon is hizlalja a gondolatot, hogy mi aztán igazán áldozatok vagyunk, minket mindenki csak bántott, de mi meg senkit. Ráadásul ez a kettő a Tanácsköztársaság eseményében mintha össze is fonódna. Ez a kettős kereszt pedig marhára megnehezíti, hogy felelősséget vállaljunk akár a monarchián belüli baklövésekért, akár a Kádár-rendszerért (ami voltaképpen egy össznépi kollaboráció volt, több gulyáshúsért), a holokausztban való részvételért meg aztán pláne.
** A mondatot Assmann Esterházytól idézi – amiért is kap is tőlem egy kövér piros pontot.
… (más)

In Paris Calligrammes the filmmaker, photographer and collector of worlds Ulrike Ottinger links historical archival material with her own art and film works to create a sociogram of her time as a visual artist in Paris.

In the grip of political upheavals, Paris of the 1960s also attracted artists from all over the world and was a pulsating stream of energy hovering between trauma management and the utopia of Europe. Between the new beginnings after the Second World War, to the Algerian War and the student protests of 1968, Ottinger weaves her observations into a figural poem. Memories of the Parisian bohème and decolonial movements meet images of a multi-ethnic society.

From the Librairie Calligrammes, a meeting place of exiled German intellectuals, to the Cinémathèque française, which sparked her love of film, she charts a city and its utopias. They live on in Ulrike Ottinger’s collaged landscape of memories in a workshop exhibition complimenting her film Paris Calligrammes(2019).

This accompanying publication with contributions by Aleida Assmann and Laurence A. Rickels and extensive insights into Ulrike Ottinger's private archive is published by Hatje Cantz Verlag.… (más)

"Não são apenas os indivíduos que constituem uma memória para si, a fim de estabelecer identidades, conquistar legitimação e fixar metas: o mesmo se dá com as culturas. Aleida Assmann investiga as diferentes tarefas da recordação cultural, quais os seus meios (como escrita, imagens, memoriais) no processo de transformação histórica e técnica, e as formas de cultivo do saber acumula-do. Nesse campo, além da política e da ciência, também a arte assume importância cada vez maior. “Ao percorrer de maneira substanciosa a história da cultura, Aleida Assmann esclarece a importância da recordação para os projetos de construção da identidade. Em seu percurso, o aspecto mais marcante, do ponto de vista emocional, e mais provocativo, do ponto de vista político, evidencia-se nas páginas em que a autora elucida o nexo entre a recordação e as catástrofes e situações de choque." - Elisabeth Bronfen, Süddeutsche Zeitung
Fonte: https://www.amazon.com.br/Espa%C3%A7os-Recorda%C3%A7%C3%A3o-Transforma%C3%A7%C3%...… (más)