Spadework For A Palace - L. Krasznahorkai

Short, for such a monumental text—which may be a monologue or a tirade or an essay, or possibly an ode to monstrosity in the form of a whale, or Manhattan, or the music of the architecture of thought, scantily clad as a fiction, triangulating Herman Melville, Lebbeus Woods and Malcolm Lowry with the organizing dictum, loosely, of Reality as Catastrophe.
A misleading blurb suggests the book is composed “in a single soaring, crazy sentence” but its two massive flanking sentences are only briefly interrupted by a few statements pointing, like a gnomon, to “our existing connectedness to the question of WHERE ARE WE.” ( )

Nem tudom, érdemes-e úgy nekilátni ennek a kisregénynek (vagy hosszabbra nyúlt elbeszélésnek – ahogy vesszük), hogy „egybeolvassuk” a szerző előző könyvével. Hajlok rá, hogy nem. A Manhattan-terv ilyen stratégiával olyasféle formát ölt, mintha valami „Így készült” lenne, trailer a nagy mű előtt – és ha ehhez képes a „nagy mű” csak egy nyúlfarknyi izé, akkor az olvasónak óhatatlanul az a benyomása támadhat, hogy vajúdtak a hegyek, és lám, egy egeret szültek. Meg aztán az említett előző mű egyszerűen túl sok dolgot elspoilerez, mintegy mellékesen leírja azokat a jeleneteket, amelyek az Aprómunká…-ban dramaturgiai gócpontként köszönnek vissza. Ez azért elég különös. Mondhatni, gyengítik az irodalmi élmény erejét. (Bár cserébe megvilágítanak valamit, amit írói műhelytitoknak nevezhetünk. Esetleg.)

Szóval talán (talán!) meg kell próbálni ezt a nyolcvan oldalt úgy olvasni, mintha A Manhattan-terv nem is lenne. És akkor ez egy igen kerek, valahonnan valahová tartó szöveg a Könyvtár Őréről, az emberről, aki úgy óvná meg a kultúrát a tömegtől (mert a tömeg, ha hozzáfér, elhordja és szétcincálja, mint a hangyák), hogy elzárja előle. Elitista breviárium, jelentés az elefántcsonttoronyból – amit csak külön kiemel a Krasznahorkai-mondat jellegzetes struktúrája, a végtelen bővítményanakonda, ami önmagában megköveteli, hogy az olvasó ne csak turista legyen a könyvben, hanem áldozzon rá időt és erőt: csimpaszkodjon bele a mondatba elöl, és ne hagyja, hogy holmi külvilág lependerítse onnan. Én szeretem ezt a mondatot. Szeretek csimpaszkodni belé. Kortárs irodalmi rodeó.

Ha önmagában nézem tehát, jó szövegnek találom. Csak hát ugye kérdés, hogy lehet-e, kell-e, érdemes-e úgy olvasni valamit, mintha előtte nem olvastunk volna el valami mást. ( )